Így is lehet, lehet így is! 72.
Kedves kollégák!
Tulajdonképpen talán nem csak nektek ajánlom az írást, hanem azoknak is, akik mindenféle gyakorlati tapasztalat nélkül írnak, mondanak szépeket, kedvességeket és nagy – nagy általánosságokat, közhelyeket a szociális szakmáról. Gyakran szakmabeliek.
Az írásban szereplő szituációhoz hasonló, velem is megtörtént. Nem egyszer, nem kétszer. De erről – rendhagyó módon – majd később, az előszó/ajánlás helyett, az utószóban írok.
Szeretném, ha hinnétek abban, hogy megoldás, feloldás van, létezik! Igaz, azt nem blogbejegyzésekben lehet megírni, közzétenni, hanem tapasztalati szakmai műhelyeken, módszertani tréningeken, szakmai konzultációk során és jó gyakorlatok terjesztésével megosztani, megdolgozni. Egymás között. Együttműködve, együtt, egymástól tanulva. Mert igen, lehet így is! Így is lehet! Csak így lehet!
Van zsákodban minden jó, láncfűrész és mogyoró…
Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam – e ezt a történetet. Igazából sok mindent papírra vethetnék, ám mégis ez az a történet, amelyet soha nem fogok elfelejteni a munkám során.
Bevezetőként, több mint két éve dolgozom óvodai és iskolai szociális segítőként, tehát mondhatni az úttörők közé tartozom; azok közé, akik elsőnek küzdötték be magukat az iskolák és óvodák zárt ajtai mögé, számos alkalommal pattantak le az ajtóról (néha még szó szerint is – sok helyen ennyire szívesen láttak minket…), és ültek hideg, fűtetlen folyosókon, mert helyaznincsittkéremszépenhovagondolunk. Már maga az elnevezésünk is degradálóan hat a számomra. Segítők? Nem egy olyan esetet tudok felemlegetni, amikor pont emiatt az elnevezés miatt hisznek minket közmunkásnak, pedagógiai asszisztensnek. (Szó nincs róla, senkit nem nézek le, magam is dolgoztam közmunkásként, havi 52 ezer forintért) Volt olyan, amikor megkérdezték tőlem, hogy: „Ez amúgy egy ilyen OKJ-s szakma?” A munkahelyi környezetemre nagyon nem kívánok kitérni, de az is megérne pár sort. De mindezek ellenére, a pár év közmunkáskodás után, örömmel álltam munkába, mint szociális segítő. Megszereztem a második diplomámat, rendben ez is meg volt, mehet a menet.
Még mindig, 2 év után is kezdőnek mondanám magam – bár már sokkal tapasztaltabban indultam neki ennek a tanévnek. Viszont maga a címet adó sztori még az előző tanévben történt – amiből szintén sokat tanultam. Központunkhoz több helység is tartozik, főleg kisebb falvak. Az egyik ilyenben történt velem a következő eset. Örömmel vettem a meghívást az iskola ünnepségére, ahol segítettem a pedagógusoknak kézműveskedni a gyerekekkel. Mosolyogva, nyitottan közeledtem mindenkihez, új volt a környezet, eddig nem igen szóltak hozzám, sem a pedagógusok, sem a gyerekek. Nem küldtek hozzám senkit, ha én kezdeményeztem, ónincsittsemmiprobléma, gondolom, nem kell bemutatni a dolgot. Igaz, volt, aki miután bemutattak neki, vigyorogva megpaskolta a vállamat és gunyoros hangnemben megszólalt, hogy: Majd kiderítjük, mikor lesz szükség a te szakértelmedre…
Jórészt hátrányos, szegregátumban nevelkedett gyerekből áll az iskola összetétele, velük készítettem a dekorációkat. Fontos megemlítenem, hogy számomra nincs roma és magyar gyermek. Gyermek van. Pont. Ezzel a hitvallással léptem át ennek az intézménynek a küszöbét is. Mégis… mások, és én nem szoktam hozzá ehhez. Kedvesen bemutatkoztam nekik, elmondtam, hogy hívnak, mikor kereshetnek, miért vagyok itt. Ők is érdeklődtek, de a hangnem és a stílus persze más volt. Nem vettem fel a dolgot, meg akartam őket ismerni, meg akartam látni, mi bújik a mocskos, nagyszájú álarcok mögött. A dolog ott vett fordulatot, amikor a magánéletemről kérdeztek, amelyet – nyilván – nem tartottam helyénvalónak. Meg is lett az eredménye, nagy röhögés kíséretében felvilágosítást kaptam: Ha van párom, megkeresik, elvágják a torkát, kiontják a beleit és bedobják a folyóba. Van láncfűrészük is, remek, extra élvezet. Nem tudtam mit szólni. Persze utána én következtem, a felém irányított szexuális utalások már csak a hab volt a tortán. Még felső tagozatba sem léptek, 10 éves tanulókról van szó. Később kiosontam a tornaterembe, ahol ezek a gyerekek a színpadon énekelték a „hull a pelyhest”, jelmezben, és az egész olyan morbid és groteszk volt a számomra, hogy fél mosollyal a számon felálltam, és elindultam a buszmegállóba. Mennem kellett, várt egy másik iskola.
Anonimitást kérnék, „merazé” szeretem ezt a munkát! :-) Köszönöm!
______________________________________________________________________
Előszó/ajánlás helyett, utószó:
Az írásban szereplő történethez hasonlót éltem át magam is. Nem pályakezdőként, nem nőként, ellenben 50 – es férfiként. Nem ért váratlanul, hiszen ebben a szférában dolgozom 30 éve és hát… a múltam, gyerek-, kamaszkorom sem átlagos. De tovább gondolva… elkeserítő ezeknek a gyerekeknek a sorsa. Mindegyiknek. Egytől, egyig. És ez csak, amit itt leírok, egy kis falu, kis iskolájának, kicsi napközije. És mennyi ilyen még?
Távirati stílusban:
Iskolai szociális munka. Első csoportalkalom egy szegregált iskolában. Délután. Napközi. 2. és 3. osztályosok. 7 – 9 évesek. Üdvözlés, egyebek. Jól indul. Kiveszem a laptopot. Zene is lesz. Tudják. De másra asszociálnak.
Lesz pornó? Szétb…-ák a nő száját? Se…be is kú….-ják? Tulajdonképpen érdeklődve, de szenvtelenül kérdezik. Gyerekek. És számos pornós „szakkifejezés” elhangzik még. Orális, anális, csak a kezdet. A legidősebb 10 éves. Ennyi.
Plasztikus kép a láncfűrész, a maga brutalitásával. Ugyanakkor az jutott eszembe, hogy a láncfűrésszel, alkotni is lehet. Például ilyet:
A képek forrása: www.pixabay.com
_______________________________________________________________________
Kedves kolléga!
- Írd meg te is egy napodat!
- Van egy sztorid? – Írd meg azt (is)!
A kért két tartalommal kapcsolatos felhívásom itt olvashatjátok:
https://igyislehet-lehetigyis.blog.hu/2020/09/17/felhivas_813
______________________________________________________________________
Szokásos kérésem a végén:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy email a lenti címre vagy kommentelj egy adott témához és ott oszd meg. Szimpla leírások nem túl szerencsések! Link, honlap, videó, valamilyen dokumentum fontos volna. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2020-12-11
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.