Így is lehet, lehet így is! 60.
Kedves kollégák!
Az alább következő íráshoz szükségesnek érzek némi háttér információt megosztani.
2018 – ban az ország összes köznevelési intézményében elindult az óvodai – iskolai szociális munka.
Hivatalos elnevezéssel: Óvodai, iskolai szociális segítők. (Az elnevezéssel kapcsolatban már sok helyen megírtam lesújtó véleményem, itt, most erre nem térek ki.) Egy – egy iskolai szociális munkáshoz 1000 fő gyermek tartozik. Így aztán sok helyen 6 – 8 de akár több intézmény (óvoda, iskola, középiskola, kollégium) tartozik egy – egy szakemberhez. Az intézmények gyakran nem is egy településen találhatók. Nem nehéz elképzelni ez milyen logisztikai kihívásokkal jár. A logisztikai nehézségek még a kisebbik baj. Sokkal jelentősebb a szakmai ellehetetlenülés, hiszen így, ennyi intézménybe gyakorlatilag hetente, kéthetente lehet eljutni, akkor is csupán pár órára. Arról itt most nem írok, hogy személyesen találkoztam több helyen, több olyan iskolai szociális munkással, akikhez 1800 - 2200 gyermek tartozott, mert nem volt elegendő szakember és/vagy nem töltötték fel a szabad állásokat. Ezek a tények. Most nézzük mindezt „alulnézetből” – egy kolléga szemszögéből és általa elképzelt, „megálmodott” ideálisabb, de legalábbis optimálisabb leíráson keresztül.
Figyelmes olvasást kívánok!
A bejegyzés írója anonimitást kért.
„Álomtégla”
Azért ültem le a gépem elé, hogy megosszak egy utópiát, s talán eme álomkép ad egy új löketet azoknak, akik ezt a szolgáltatás típust lenézik, nem értik vagy belefáradtak.
Rengeteg kihívással küzdünk nap mint nap, s eme COVID 19 által rettegésben tartott időszakban még inkább többel. Egy új szolgáltatás típus útját járjuk s még nagyon az elején vagyunk. Mint az őzgida csupán remegő lábakkal indulunk meg, s tapossuk a friss füvet a lábunk alatt, abban bízva, hogy majd kialakul. Millió meg annyi kérdésre adunk s keresünk választ, ezt hogyan is kell…?
Mind e mellé jönnek ezen időszakban olyan dilemmák, amelyekkel folyamatosan szembesülünk s félelemmel a szívünkben sétálunk be egyik intézményből a másikba, mivel 1000 főnként egy segítő lehet, így csupán külsősök vagyunk mindenhol, ahol igyekszünk ott hagyni lábunk nyomát.
Év eleje van s az iskolaigazgatók már szakadatlanul dolgoznak, s talán első nap még a protokollról sem tudunk meg sokat, de azt tudja, hogy jövünk s vándorlunk. Mi pedig egyáltalán nem tudjuk most, hogyan is fognak fogadni.
Végig sétálunk egy- egy szép vagy éppen leamortizált iskola folyosóján, figyelve a gyerekeket, s akik még ismernek is minket néha csak megtorpannak, hogy közelebb mehetek? Megölelhetem? A többiek szemében is félelmet látok. Vagy azért mert még oly kicsik s a szeparációs szorongások miatt könnybe lábadt szemmel állnak a nagy tömegben, vagy mert nem tudja meddig tart, hogy a barátaival találkozhat. Most még kezdődik, de hol a vége… Látjuk itt segíteni kell, szükség van ránk. Sorra találkozunk olyan pedagógussal, akiben szintén nagy a frusztráció, mivel ő még többet tapasztal mint a gyerek, tudja ha felüti a fejét a vírus nincs tovább, be kell zárni. A szülők is tolonganak az iskolák ajtajában, mind -mind más problémával, s fellélegzik a pedagógus, hogy kis segítséget s jó szót kap. Majd fellélegzik a szülő, hogy van még egy felnőtt , aki szintén kedvesen szól a diákokhoz… Mert megérkeztünk.
Majd miután mindenkit végig hallgattunk akit tudtunk, leülünk s várjuk a protokollt. Megkapjuk, hogy külsős vagy és minél kevesebb interakciót, csak 1,5 méterről… De hogyan? Hiszen az én munkám csak az interakcióról szól…? Mi lesz itt? Meddig tart ez?
Nos, valahogyan idén ezekkel a tapasztalatokkal indulok meg, s a fülemben cseng egy kis SNI-s gyermek mondata: „Csak keddenként jön, hiszen addigra már más lesz a probléma? Lehet el is felejtem.”
Ezek a szavak ösztönöztek arra, hogy átgondoljam a munkánkat, s hogy ezeket a sorokat papírra vetem. Remélem, hogy talán nem találnak eme szavak süket fülekre. Van relevanciája ennek a szakmának, és kell az iskolai szociális munka, s egyre inkább kellünk a pedagógusnak, a szülőnek s legfőképpen a diáknak, legyen az 1. osztályos vagy középiskolai végzős. S nem csak egyéniben kellünk. Kellünk a csoportnak, a közösségnek is, mert érzem és tudom, hogy minél több időt vagyok köztük annál inkább adnom kell, s ők pedig fogadják azt.
Lassan két éve dolgozom óvodai-és iskolai szociális segítőként, millió meg annyi problémával találkozom, találkoztam már. Több intézmény, több társadalmi réteg, felnőttek, gyerekek, pedagógusok és szülők… Mind- mind érdekes és kihívásokkal teli világ. El tudom mondani, hogy nagyon szeretem a munkám, látom a potenciát ebben a szakmába, csak talán nem teljesen így.
Emlékezzünk csak az amerikai példára, hogy ott minden iskolában van egy segítő, akivel úgy a tanárok, mint szülők és diákok tudnak beszélni… Bármennyiszer átgondolom, így lenne a helyes, hiszen 1000 gyermek anyagára nem is emlékezhetem, de egy -egy intézmény 100- 400 diákjára már jobban…
Látom, hogy mindenhol szükség van rám. Mikor elindultam ezen az úton, épp annyira voltam bizonytalan mint mindenki más, mert hogyan lehetek csoportban, közösségében, egyéniben, hogyan lehetek mindenkivel kapcsolatban? Ezek a kérdések zúgtak a fejemben, s olvastam végig legalább háromszor a kézikönyveket míg valami csak megszületett a fejemben. De már most terepen vagyok, s elmondom az én elképzelésemet, amely a sajátom és csakis a sajátom.
Arról álmodom, hogy csupán egy intézményben vagyok, ahol tudom, ki mikor hiányzott, mikor kell jelzést adni, tudom a szülőktől és a pedagógusoktól, hogy baj van. S ha jelzést kapok, azonnal és abban a percben is akár, fel tudok menni az osztályterembe, nem heteket várva arra, hogy újra itt legyek s a probléma begyűrűzzön. Le tudok ülni a gyerekkel, hogy hogyan érzi magát, mi történt vele? S visszatérhet hozzám másnap is, ha még kételkedik Önmagában. Felmérhetem, körbejárhatom a problémáit, s akár segítséget is kérhetek, hiszen ismerem az összes szakembert, akikkel kapcsolatban áll az intézmény és célzottan, akkor és ott, abban a pillanatban reagálhatok.
Ezzel az egy dologgal, hogy mindig ott vagyok, leveszem a terhet a pedagógusról is. Ennél tovább megyek. Akár kikerülhetem azokat a konfliktusokat is, amely a szülő és a tanár között történik, egyfajta közvetítő szerephez is van jogom, miután mind a két félt meghallgattam.
Nem beszélve arról, hogy a probléma jelzőt is én írhatom, hiszen mindent tudnom kell egy adott intézmény gyerekeiről… Micsoda álomkép ugye… ?
És talán a legfontosabb, hogy ebben az esetben már nem vagyok külsős… Ami még inkább bizalommal tölti el a klienseket s az intézményeket is, és nem félnek attól, hogy mi lesz ha átviszem egyik intézményből a másikba a vírust. Megnyugvás lenne ez mindenkinek.
Egy barátom kérésére, s intésére viszont akkor bemutatom a munkánkat. Amennyiben szerencsés napom van, csak egy intézménybe kell mennem. Kora reggel érkezem, s várom a pedagógusokat sorra, hogy mikor kicsit magukhoz tértek meséljenek mi történt a diákokkal, mi történt az intézményben, illetve a mai napra milyen terveik vannak, esetleg történt e valami, amivel jó lenne, ha foglalkoznék. Az első válasz általában az, hogy semmi sincs, majd eltelik egy kis idő s kiderül, hogy Pistike nagyon rosszul viselkedett a múlt héten, illetve Palika nagyon sokat sírt. Minél többet beszélünk az adott gyerekekről, kiderül, hogy Pistike szülei éppen nincsenek jóban , mert az ajtó előtt sokat vitatkoztak, míg Palikáról semmit sem tudnak, szóval először Palikával beszéljek 4. órában, Pistikével az 5-ben. Eltelik az első óra, egy tanító teljesen maga alatt van. Beszélgetünk és kiderül, hogy van egy gyermek, akit folyamatosan csúfolnak mássága miatt.
Mivel készültem s mindenféle tréneri könyvet olvastam nyáron vagy home office alatt - nem mellékelve azon tréningeket, amin részt vettem - felajánlok egy tolerancianövelő csoportfoglalkozást, modulokra tagolva. Semmi extra, de találunk is megfelelő időpontot jövő hétre. De közben az elsősök meg kicsik, még szokniuk kellene a sulit és egymást, úgyhogy ott is hagyok mindenkit és szaladok órára, hiszen csak most van szabadfoglalkozás. Kis névtanulás. beszélgetés a tanító nénivel közösen, majd vissza a tanáriba.
Elérkezik az egyéni foglalkozások ideje, játszunk és beszélgetünk, de nem arról, hogy ki is a hibás, hanem mindenről, hiszen van végre egy felnőtt a suliban, aki 45 percen keresztül hallgat, megért (nem szeretnék konkrétabb esetekbe bonyolódni, így nem teszek esetleírást). Ahogyan visszaviszem a gyereket a tanterembe, azon gondolkodom, hogy még maradjon vagy delegáljam, de már érkezik is a következő fiatalember. Szintén beszélgetünk. Az elején félénk, igyekszem oldani a hangulatot, majd egyszer csak megnyílik, s elkezd mesélni. Tudom, hogy ide nem leszek elég, őt delegálni fogom, de fel kell, hogy készítsem őt is, és a szülőt is, hogy én mit látok. S lassan letelik a 8 óra, de még beszélnem kell a pedagógusokkal a továbbiakról, egyeztetek időpontokat mikor van ofi óra, kinek mire van szüksége, majd tovább állok.
Még hazafelé azon gondolkodom, mit hogyan is kellene, s jaj már holnap a tinik közzé megyek, tehát készítsem össze a következő korosztálynak szóló modulokat, tegyem be a szociometriai kérdőíveket, mert már megígértem.
Eljön a másnap, teljesen új közeg, csúnya beszéd és lázadás. Már a folyosón elkapom az első két komiszt, humorral igyekszem őket rendre inteni. Majd ismételten várom a pedagógusokat. Falcolás, korai nemi élet, motiváció hiány van a terítéken. Szintén konzultáció és esetek. Imádom. Talán még nagyobb kihívás, mint az előző. Valahogy sikerül belenyúlnom, s elsőként két olyan gyermekkel kezdem a napot, akiket a szüleik elhanyagoltak, lakásotthonban élnek, s folyamatosan csak mesélnek. Mire eljutunk a züllésig és a kilátástalanság érzéséig… Tudom, ha küldöm, nem megy pszichológushoz, így egyelőre hagyom, hadd meséljen, s igyekszem ráébreszteni, hogy több segítségre van szüksége nálam. Egy szünet következik, majd két csoportfoglalkozás, közben egyeztetem a pedagógusokkal a következő hetet, és amíg van szabadidőm értékelem a szociometriát, így ér véget ez a nap.
S ezek a szerencsés napok, mert ezek után a hetem többi részében A-ból B–be szaladok és őszintén nem bánom, mert ami tőlem telik azt megteszem, vagy éppen kivárom, míg tehetem. Csak azt remélem, hogy egyszer valaki felismeri, hogy nem csupán szükség van ránk, hanem hogy nagy segítség is vagyunk, hathatósabbak lehetünk, ha egy intézményhez egy ilyen szakember párosul.
A képek forrása: www.pixabay.com
________________________________________________________
Kedves Kollégák!
Szokásos kérésem a végén:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy e-mail a lenti címre vagy kommentelj egy adott témához és ott oszd meg. Szimpla leírások nem túl szerencsések! Link, honlap, videó, valamilyen dokumentum fontos volna. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2020-09-11
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.