Így is lehet, lehet így is! 117.
Kedves bloglátogatók, kedves szociális szakemberek!
Vajon mit képzelnek, pontosabban fantáziálnak a szüleikről (külön – külön és együtt is apáról, anyáról) azok a gyerekek, akiket kiemelnek a családjukból? De hagyjuk is ezt a hatásvadász felütést, ne hozzunk ennyire radikális példát. Inkább valami hétköznapibbat: Vajon mit képzelnek, fantáziálnak azok a gyerekek, akik a válás folyamatát élik át a maguk szűrőjén keresztül? Mit tesz, mi történik a másikkal, az elmenővel? Legyen az az apa vagy az anya. Miről álmodnak az otthagyottak? Miként hat rájuk a közvetlen környezetük, a reklámok és a socialmedia idealizált családi képsorai, amikor a távozott szülőre és új családjára gondolnak?
A családsegítőként dolgozó kolléga 7. írását olvashatjátok itt a blogon!
Fábián Krisztina
A kiskutya
Azt mondták neki, karácsonyra nem kaphat kiskutyát. Hideg van, ilyenkor egy pár hetes kis jószág könnyen megfázhat az udvaron. Végül babákat meg egy plüss kutyust hozott a Jézuska. Örült az ajándékoknak, de egy igazi kiskutyáról nem akart lemondani.
Egy tavaszi napon érkezett vele haza apa. Az állat kicsike, bozontos szőrű és szörnyen ijedt volt. Zsófi annyira megörült a négylábúnak, hogy este úgy kellett bekönyörögni a kutya mellől. Másnap az óvodába is nehezére esett elmenni, nem akarta otthagyni a kutyát egyedül. Egész nap azt várta, mikor jön végre érte az anyukája, hogy újra kis pajtásával lehessen.
Este, amikor apa hazajött, Zsófit és a kutyát az udvaron találta. Önfeledten birkóztak a fűben. Apa melléjük ült, puszit nyomott gyermeke arcára, a kutyát pedig megsimogatta. Elvisszük sétálni, jó? – kérdezte, de meg sem várva a választ, táskájából nyakörvet és pórázt vett elő. A játékos kis jószág kezdetben nehezen tűrte a nyakörvet és mindenáron meg akart tőle szabadulni, de néhány nap múlva már nem bánta, ha ráadták. Később már a nyakán hagyták és amikor a kutyus meglátta apa kezében a pórázt, lelkes farkcsóválással fejezte ki örömét az esti séta eljövetele miatt. Apa és lánya program lett a kutyázás; együtt sétáltatták, ketten fürösztötték és az etetés is közösen ment.
Zsófi úgy érezte, nincs nála boldogabb gyerek a világon! Szerette az óvodát, délután mégis örömmel indult haza; tudta, apa hamarosan megérkezik, átöltözik és kezdődik a közös esti program. Nem számított nekik kánikula, hideg szél vagy eső, a séta, a játék a kutyával nem maradhatott el.
A hosszú nyár után jócskán hűvösebb napokkal köszöntött be az ősz. Bár Zsófi kezdetben semmit sem érzett a változásról, apa egyre később ért haza. Aztán a közös esti program is rendszertelenné vált. A kislány a kutyával minden nap az udvaron várta apát, aki azonban egy este nem érkezett meg. Anya többszöri kérésére Zsófi végre kelletlenül elindult mosakodni, majd lefeküdni. Sokáig nem jött álom a szemére. Másnap hajnalban kiosont a szobájából, bekukkantott a szülői hálóba és örömmel nyugtázta, minden rendben van: apa anya mellett szuszogott az ágyban. Megnyugodott. Azonban nem ez volt a legnyugtalanítóbb este az életében; ettől kezdve minden, örökre megváltozott. Apa néhány nap múlva elköltözött. Ugyan még minden este eljött a kislányhoz, de a rövid látogatásba már nem fért bele a közös kutyázás. Zsófi nem értette apát; miért kell neki új feleség, új család, hiszen itt vannak neki ők. Anyával. Apa egy napon ragyogó arccal állított be, örömhírt akart közölni Zsófival. A kislány szíve azonnal gyorsabban kezdett dobogni, meg volt győződve róla, hogy apa végre hazaköltözik. Tévedett. Apa, az örömhír alatt egy kisbaba érkezését értette, aki egy fél év múlva fog majd megszületni. Zsófi nem tudta, örüljön-e a hírnek vagy inkább tudomást se vegyen a kistestvér létezéséről. Végül nem döntött el semmit, csak apát várta minden áldott nap, ugyanúgy. Egyre ritkábban jött. Már nem csak a közös programok, de Zsófi látogatása is egyre kevésbé fért bele apa mindennapjaiba. A baba születése után elvitte, hogy találkozzon a testvérével. Talán azt gondolta, Zsófi még túl kicsi ahhoz, hogy észrevegye a túláradó boldogságról árulkodó csillogást a férfi szemeiben, amikor az újszülött kisfiára nézett. Ismerős pillantások, melyek eddig csak a kislánynak jártak.
Zsófi már nem várta annyira az estéket. A kiskutya léte se hozta már lázba, nem tudott örülni neki. Mintha apa nélkül nem ugyanazt jelentette volna neki a kutya. Azonban ez nem a kis jószágon múlott. Ő minden nap ugyanúgy, vidáman került elő az udvar hátuljából, amikor Zsófi hazaért és a kopott, lyukas labdával a szájában, farkát csóválva futott kis gazdájához. A kislány egykedvűen simította meg a bozontos fejet, aztán magára hagyta a neki örvendező állatot. A séták végleg elmaradtak, a kutya etetését, gondozását ezen túl anya végezte egyedül. A kislány haragudott a kutyára. Vagy inkább apára, azonban ő nem volt itt.
Hosszú hónapok teltek el, mire Zsófi valamennyire el tudott fogadni mindent; az apa hiányát, a hétvégi kapcsolattartást, a kistestvért. Amikor a ház előtti lépcsőre ült, a kutya lustán mellételepedett. Fejét kis gazdája ölébe fúrta, szinte kikönyörögve tőle a simogatást. Zsófi szétnyitott ujjaival beletúrt a puha kutyaszőrbe, miközben legördülő könnyei utat rajzoltak maszatos arcán.
____________________________
Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!
Szokásos kéréseim a végén:
Ez a blog szakmai-módszertani jó gyakorlatok megosztására jött létre. Az első, mintegy 30-40 írás, ilyen tartalmú. Ezért:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, mert példaadónak, jó gyakorlatnak tartod, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy email a lenti címre. Szimpla leírásokat is várok, de még jobb, ha link, honlap, fotó, videó, valamilyen dokumentum is rendelkezésedre áll. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható. Ezek hiányában is írj, oszd meg tudásod, tapasztalatod, adj hírt szakmai–módszertani megoldásokról, eredményekről, innovatív, kreatív megvalósításokról.
Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.
A sorozatok elnevezései - szándékaim szerint - magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.
Legújabb sorozatom, az „Egy csónakban evezünk!” címet viseli. Ebben olyan írásokat várok, melyek a szakmaközi együttműködésről szólnak az oktatás-nevelés, a szociális-gyermekvédelem, és az egészségügy területei között.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
Email, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2023-09-08
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Az írásban szereplő képek forrása: www.pixabay.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.