Így is lehet, lehet így is! 82.
Kedves kollégák!
A gyermekotthonok világa. A nagykorúvá válás egészen mást jelent ebben a közegben, mint a családokban.
Egy kolléga, Kovács Krisztián írása.
Köszönöm, ha időt szántok rá!
A nagykorú
Gyermekotthonból a nagyvilágba
Egyik őrült napunkon, amikor is ketten próbáltunk 22 gyereket lekötni ( mondanom sem kell, hogy lehetett volna még plusz kettő kezünk) egyszer csak a csoportunkba egy régi új növendéket tettek át. Magaviselete miatt döntött a vezetőség úgy hogy szét kell szedni az ott kialakult "bandát" és Ádám pakolhatott is át hozzánk, elvégre már csak nyolc hónap és nagykorú lesz!- mondták.Ádám magas, szikár gyerek. Alapvetően tisztelettudó volt a felnőttekkel szemben, azonban kortársaival gyakran összetűzésbe keveredett. Ahogy segédkeztem a holmijai átpakolásában, megcsörrent a telefonom. Rossz hír: a nagyfiú nem csak magát hozta a csoportba hanem egy megoldandó feladatot is: nem szeretne utógondozást kérni, azonban nem tisztázott hogy hol fog élni nagykorúságának betöltése után.
Ádám a jövőképének ezen részéről az egyik nap meggyőződéssel állította hogy bátyjához megy, egy nap elteltével a nagybátyját mondta, aztán egy másik nap azt hogy saját háza lesz apja segítségével egy vidéki kis faluban. Gyámja, és persze mi is tehetetlenek voltunk. Tudtam hogy meggyőzni nem fogom tudni, hiszen ő a saját valóságában él, én meg a sajátomban. Egész egyszerűen meggyőzni nem lehet olyas valakit aki teljesen más élethelyzetben, más utakon jár.
Gyakran ez az otthon, (a köztudatban nevelőotthon) - legyen az akármilyen is - mégiscsak egy burok számukra ahonnan nem igazán van kilátásuk az életre és a vele járó akadályokra. Mégis azt éreztem valahogy egy B tervnek legalább el kellene fogadtatni vele az utógondozást. Utógondozás. Egy állami gondozott gyermek 18. életévének betöltése után utógondozói ellátást igényelhet. Persze ahhoz hogy benne is maradhasson akár 24 éves koráig, tanulnia vagy dolgoznia kell. Végülis evidens, hiszen nem várhatjuk el hogy a mai világban valaki épp csak nagykorú lesz, önálló egzisztenciával rendelkezzen, és ugorjon a nagyvilágba, pláne ezen a területen és ilyen instabil háttérrel.
Akik családban nevelkednek, ők gyakran maradnak a családjukban 18 éves koruk után is. Akár sok évre. De ők, mint Ádám, - akiknek nincs családjuk… nos, nekik többet kell (fel)mutatniuk. Feléjük nagyobb az elvárás, mint a családban nevelkedett fiatal felnőttekkel kapcsolatban.
Ha ő úgy dönt nem szeretne maradni a rendszerben, akkor vajmi keveset tehetünk. Sokszor tapasztalni sajnos hogy nagykorúságuk előtt álló gyerekek rokonai, családtagjai hirtelen megjelennek, és a gyors pénz reményében magukhoz édesgetik őket. Bár a mai törvény szerint már pénzt a kezükbe nem kapnak, (kivéve az árvaellátást) mégis előkerül ez a szándék is ilyenkor.
Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok közeledett egyre gyorsabban Ádám szülinapja is. Nagyon sokszor beszélgettem vele ez idő alatt, vagyis inkább hallgattam, ugyanis nagyon szeretett beszélni, csak legyen aki meghallgassa. Speciel pont volt. De sajnos tántoríthatatlan maradt abban a tekintetben hogy maradjon-e vagy sem.
Aztán eljött a nagy nap. Ki kellett költöznie az otthonból. Zsákokba pakolta a ruháit, nagy fekete szemeteszsákokba és a szoba sarkába állította őket. Azt kérte egy napot hadd maradhassanak még a cuccai, kocsival érte fognak jönni. Aztán nem jöttek. Hírünk sem volt Ádámról. Eltelt két hét és az otthonban az a hír járta hogy az otthontól nem messze lévő parkban alszik egy padon. Másnap el akartam menni megnézni, de már reggel hírül ment: Ádám az egész alkarját szétvágta borotvapengével, a mentők vitték el a kórházba.
Kis kutatás után megtudtuk hova szállították. Úgy döntöttem meglátogatom őt. A Szent János Kórház pszichiátriai osztályán feküdt. Ahogy beléptem a kórterembe megpillantottam őt. Feküdt maga elé bámulva, karján vastag kötés és infúzió. Aztán meglátott, gyorsan felült és elmosolyodott. De hiába mosolygott, a szemébe nézve fájó szomorúságot láttam, mintha azt üzente volna a tekintete, hogy bárcsak mégis hallgattam volna rátok. De lehet csak az én érzéseim tükröződtek vissza tekintetéből.
Leültem mellé és csak hallgattam. Hallgattam ahogy mesél a kudarcáról, hogy nem is mehetett haza, mesél a kint töltött hideg éjszakáiról, mesél arról milyen jó is volt amikor rúgtuk a bőrt a tornateremben, a közös programokról, milyen jó is volt a farsangi ünnepség ahol én milyen viccesen néztem ki lovagi jelmezben, és mesélt a végső elkeseredettségében tett cselekedetéről.
Mutatta milyen vastagon vágta át a penge többször a karját, és hogy igazából nem is fájt neki annyira, mert jobban fájt neki ott belül- mutatott mellkasára. Aztán a látogatás végén a folyosón kilépve a kórház ajtaján még visszanéztem és integetettünk egymásnak.
Ekkor láttam utoljára őt. Ahogy kiengedték nem hallottunk felőle.
Azzal a reménnyel írom e sorokat, hogy bízom benne, minden rendben van vele és egyenesbe jött. Nem tudom, ha talán több időm lett volna vele, nem nyolc hónap és minőségibben kapcsolódhattam volna hozzá, ha csak kicsivel is de több időnk lett volna, talán máshogy alakul ez az egész. Vagy talán mégsem. Azt mondják szakmai berkekben, hogy hiába is akarsz, nem tudsz mindenkin segíteni. Ez tiszta sor. De ilyenkor mégis bánt...
Kovács Krisztián
Nevelő
___________________________________________________________
Kedves kollégák!
Szokásos kérésem a végén:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy e-mail a lenti címre vagy kommentelj egy adott témához és ott oszd meg. Szimpla leírások nem túl szerencsések! Link, honlap, videó, valamilyen dokumentum fontos volna. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható.
Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.
A címek szándékaim szerint magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2022-01-19
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.