Így is lehet, lehet így is!

Így is lehet, lehet így is! 111.

Kedves bloglátogató!

Hogy egy szociális szakember mi mindent csinál egy nap, arról tudnának, és tudnak is mesélni a kollégák. Leginkább a „MINDENT IS!” - rövid mondattal lehet jellemezni a tevékenységüket. Különösen érvényes ez a kistelepüléseken működő egyszemélyes szolgálatokra.

Az alábbi írás szerzőjének ez a negyedik megjelenése itt a blogon. Azt gondolom, hogy a története és benne a szereplők szép példáját mutatják az együttműködésnek, összefogásnak, közös felelősségnek. És mindezt egy kistelepülésen, amikkel kapcsolatban ugyan van egy mítosz, hogy mivel kicsik és mindenki, mindenkit ismer, ezért működik az összefogás, a közösség. Hááát… nem tudom. Sok szép példát ismerek, ami alátámasztja ezt a gondolatot, de legalább annyi ellenkezőt is, ami bizony cáfolja a kisközösségek megtartó erejét. Számos helyen tapasztaltam, hogy bár kisközösség és közös a múlt, de gyakorlatilag „ember, embernek farkasa”. De félre most ezzel, mert ami itt olvasható, az szép példája, mi több, mintája annak, hogy lehet így is. Összefogva. Kooperálva. Együtt.

És hogy mit üzen az alcím? Arra a végén rátalálsz olvasó.

Lelkigyakorlat 

„Itt vagyok kint.”

(Idén már második alkalommal került sor a plébániánkon lelkigyakorlatos szemináriumra, amelyen - különböző „külső és belső” okok miatt - nem tudtam részt venni. Kicsit szomorkodtam e miatt, mert még soha nem voltam ilyesmin, és „csak” szociális munkásként az együttműködés miatt kerültem e hit-közösségbe, de így hozta az élet.)

Munkám során, sok elesett, segítségre szoruló emberrel találkozom. Egyik ilyen a falu Iluskája. Az enyhén értelmi fogyatékos, pszichiátriai kezelt, ámde nagyon barátságos asszonyka mozgáskorlátozott, idős édesanyjával élt egy lepusztult viskóban. Egyre romló körülmények között.Az édesanyát már sikerült elhelyezni egy idősek otthonába, de Iluska státuszában lévő embereket fogadó intézmények kétségbeejtően telve vannak. Várakozási lista pedig nagyon hosszú.

Iluska állapota – az édesanyja távozása óta – pedig rohamosan romlik. Már szinte semmit nem végez el maga körül, egyre nagyobb körülötte a kosz, rendetlenség.Környezetében élő asszonyok (jó maguk a mindennapokban sokat tesznek érte), pedig egyre gyakrabban jönnek azzal, hogy segítsünk. Konkrétan - "egyszemélyes" intézmény lévén - csináljak valamit, mert Iluskát már megeszik az egerek.Telefonálgatok, próbálom sürgetni az ügyet, de nincs mit tenni, várni kell. Ki tudja meddig?!

Várakozásra kárhoztatva, úgy döntünk kicsit rendbe szedjük az otthonát. Összedugjuk a fejünket: legjobb, ha a lomtalanítás idejére időzítjük a takarítást, hogy a rengeteg tönkre ment dolgot ki tudjuk dobni.A „Jóisten” is velünk van, mert egy nappal a munka előtt, kapunk egy felajánlást: egy ruhás szekrény vált valahol feleslegessé, ki is tudják hozni a helyszínre… Már csak egy ágyra lenne szükség, hogy a régit kidobhassuk. Lett az is! A takarítás napján összeállt a csapat: én, két nyugdíjas korú asszony és az önkormányzat által kiküldött három közmunkás.

Miután szemrevételezem Iluska birodalmát, egyáltalán nem tudom elképzelni, hogyan lesz itt „rend”, és hogy miként is kellene hozzálátni, hogy a takarítás flottul beinduljon.

Aztán minden valahogy minden „stratégiai terv” és szó nélkül mindenki nekilát.

Lapátoljuk a rágcsálók által összehordott nedves földkupacokat, válogatjuk belőle az Iluska és egerek által összegyűjtött, és az utóbbiak által összerágott, cipőket, ruhákat, rozsdás evőeszközöket, műanyagzacskókat, ételmaradékokat…Kipakoljuk a szekrényt, amit  a férfiak kicipelnek az utcára. Hypózunk, ecetezünk, mosunk, mosogatunk, falat söprünk, padlót súrolunk, már ahol van némi padló. És kiszanálunk egy élet által összegyűjtött - egykor hasznos és olykor haszontalan – kelléket, amelyeket mára már csak a piszok és a rágcsálók birtokolnak.

Amikor végzünk, különös érzés kerít hatalmába. Nem vagyok fáradt! Vagyis dehogyisnem! Piszkosul az vagyok, mégis, mintha valami nagyon üdítően hatna rám. S fura módon, csak egyetlen szó virgonckodik az agyamban: „lelkigyakorlat!” Csak most, a munka végeztével, tudatosul bennem az egész délelőtt különös, békés, szeretetteljes hangulata.

Bandukolva hazafelé bevillannak a közös tevékenykedés „filmkockái”.

Ahogy Teréz néni, a fájós lábával a lavór fölé hajolva mossa az „egérpisis” ruhákat, miközben türelmesen válaszolgat Iluska gyermeteg kérdéseire, aki szinte végig valakinek a lába alatt van, mégsem goromba, vagy türelmetlen vele senki.

…Ahogy Erzsike, mialatt válogatja a rongyokat, söpri a falakat végtelen szeretettel dorgálja Iluskát a hanyagságáért, próbálja „okítani” miként pakoljon és tisztálkodjon…

…Ahogy a férfiak, zokszó nélkül, cipelik velem együtt a szétrohadt bútorokat, összerágott ágyakat, zsákokat, szerelik az „új” szekrényt, ballagnak az utcán a másik ággyal a harmadik szomszédból…

 Ez a délelőtt tulajdonképpen olyan volt, mint egy „lelkigyakorlat”. Ahogy ballagok hazafelé a különös érzéseim a következő fogalmakkal egészülnek ki: „jóságos és szerető türelem”, „…hétköznapi élet kicsinyke szentjei”…

 És hogy ezt valahogy össze kell rakni valami értelmes formába. Tovább adni. Miért is? Hiszen akár dicsekvésnek is tűnhet? Pedig ebben a történetben egyáltalán nem az a fontos, hogy valaki valahol segített, arról pedig végképp nem, hogy ezért meg kell „ünnepeltetni” magát. Hanem a csoda a fontos, ami ott legbelül és köztünk honolt.

Hazaérve, kicsit pihentetve sajgó lábaimat felütöm Anthony de Mello atya aprócska könyvét. Pontosan a következő történetnél:

"Volt egyszer egy vallásos, jámbor asszony, akit eltöltött az Isten iránti szeretet. Minden reggel templomba ment. Az úton a gyermekek köszöntötték, koldusok csatlakoztak hozzá, de annyira elmerült áhítatosságában, hogy csak észre sem vette őket. Egy nap hasonlóképpen haladt az utcán, és éppen az istentisztelet idejében ért a templomhoz. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Ismét és erősebben nyomta, de az ajtó be volt zárva. Elkeseredve a gondolattól, hogy évek óta először elmulasztja az istentiszteletet, és nem tudván, hogy mit csináljon, felnézett. És akkor ott, pontosan az orra előtt, megpillantott egy kis cédulát az ajtóra szegezve.

Ez állt rajta: - Itt vagyok kint."

Azt hiszem, a mai különös érzéseket annak köszönhetem, hogy ma délelőtt megélhettük azt a csodát, hogy „itt voltunk kinn vele”. Pedig nem egy „felekezethez” tartozó emberek gyűltünk össze, valószínűleg különböző az életfelfogásunk és a hitünk is. Nem véletlen, hogy a következő gondolat, amely eszembe jutott, és amely kifejezte az aznapi érzéseimet az, hogy „a fontos vallási megkülönböztetés nem azok között van, akik imádkoznak, és akik nem, hanem azok közt, akik szeretnek, és akik nem”.

Lovretics Gerti

Szociálpedagógus

__________________________

Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!

Szokásos kéréseim a végén:

Ez a blog szakmai-módszertani jó gyakorlatok megosztására jött létre. Az első, mintegy 30-40 írás, ilyen tartalmú. Ezért:

Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.

A sorozatok elnevezései - szándékaim szerint - magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.

Legújabb sorozatom, az „Egy csónakban evezünk!” címet viseli. Ebben olyan írásokat várok, melyek a szakmaközi együttműködésről szólnak az oktatás-nevelés, a szociális-gyermekvédelem, és az egészségügy területei között.

Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!

Email, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:

igyislehetlehetigyis@gmail.com

Budapest, 2023-08-17

Vajda Zsolt

Szociális munkás

www.co-treme.hu

Az írásban szereplő képek forrása: www.pixabay.com