Így is lehet, lehet így is! 83.
Kedves bloglátogató!
Kovács Krisztián harmadik írását olvashatod itt. Akárcsak az eddigieknél, ebben a történetben is érzékenységről, empátiáról és magas szakmai – emberi hozzáállásról olvashatunk. De, ami még fontosabb, egy gyermeki sorsról.
_____________________________________________________________
Ő már csak ilyen…
Júniusi nyári meleg nap volt, úgy dél körül. Jómagam és kollégám éppen a csoport szobáinak a takarításában segédkeztünk a gyerekeknek, mert ugyebár, ha nem segédkezel ebben is akkor minden úgy marad ahogy van. Egyszóval igénylik, ha van egy felnőtt is, akivel együtt azért könnyebb sok minden. A másik csoportban is ment a nyüzsgés. Pont onnan kért a kolléganőm arra a szívességre, hogy két kis növendéket kísérjek már el a boltba, ugyanis zsebpénzt kaptak, valami édességet szerettek volna venni.
Szívesség - vallja ezt a kolléga - azonban számomra természetes, hiszen egy otthonba dolgozunk. Ahogy a csoport bejáratához értem ott vártak már rám: két testvér, egy nyolcéves kislány, Szandra és egy tízéves kisfiú, Alex. Ahogy sétáltunk a boltba, egyre jobban kezdtek mesélni magukról. A boltban vettek egy két csokoládét egy csomag gumicukrot és mentünk is vissza. Megtetszett nekik, hogy amíg ők beszéltek, meséltek mindenfélét, volt egy felnőtt, aki csak figyel. Nem vág közbe, nem javít, nincs máshol fejben, hanem értő figyelemmel fókuszál arra, amit mondanak. Vissza érkezve csoportjukba lelkemre is kötötték, hogy hadd jöhessenek át hozzánk szabad idejükben. Oda, ahol én vagyok. Aztán így is lett.
Ígéretükhöz híven minden nap iskola után már kéredzkedtek is át, hogy tudjunk beszélgetni. Sokszor játszottunk is, amit nagyon szerettek, hiszen én is aktív résztvevője voltam minden játéknak. Szóval annyiszor jártak át hozzánk a kis testvérek, hogy már a velük egy csoportban lévő kollégák is olykor-olykor hozzám jöttek panaszkodni, ha éppen valamelyikük valami olyat tett.
A kislányra sok panasz érkezett. Nagyon csúnyán beszélt, legyen az akár nevelő akár gyerek, vagy amikor a rosszaság volt valahol jelen, ő rendszerint benne volt. Persze én is már a kezdetektől láttam, hogy Szandra igazán temperamentumos, ami a szívén az a száján, szeret hangadó lenni, és bizony, ha nem úgy sülnek el a dolgok ahogy ő szeretné, igazi cirkuszt képes belőle csinálni. Az iskolájából is az idő előrehaladtával egyre aggasztóbb hírek érkeztek. Nagyon úgy tűnt, hogy az iskola ezzel a szintű temperamentummal nem tud/akar megbirkózni, és szeretnék, ha a kislány átkerülne másik iskolába.
Ahogy jobban megismertem őket, kezdtem egyre jobban látni, nem csak az iskola, hanem sajnos a családja se fogékony erre a viselkedésre. Édesanyja ugyan látogatta őt és testvérét, azonban amikor külső program is szóba jött, (mint például séta a parkban, játszótér, egyebek) az anya rendszerint csak a testvérét, Alexet volt hajlandó elvinni. Szandra maradt az otthonban. Az anya mindig kitalált valamit, amit el tudott adni a kislánynak, hogy most éppen miért nem mehet velük. Történt nem egy olyan eset is, amikor otthon tölthettek egy-egy hétvégét, Szandrát azonban sajnos megint csak valami oknál fogva nem vitte haza az édesanyja.
Ilyenkor mindig feljött és panaszkodott nekem. Szidta az iskolát, amiért mindig mindenki őt piszkálta, szidta a nevelőket, hogy ők is mindig mindent kérnek tőle és "belé állnak", szidta az édesanyját, amiért mindig pont ő az, akinek itt kell maradnia. Na és persze szidott engem is, hogy tulajdonképpen miért ülök ott vele és hallgatom. Ezután elővette fénykép albumát, ahol magáról és családjáról voltak fényképei. Mesélt mamájáról, ott van egy kis kutyája, mert mama neki adta, és milyen vicces történetek voltak, amikor játszott a kutyával. Mesélt, hogy ott tanult meg biciklizni, amikor is megkapta első kicsit kopott kétkerekűjét.
Ahogy hallgattam, azt éreztem, valahol mamánál minden megvolt, ami most hiányzik. Ott volt egyfajta elfogadás, amikor is tisztán önmaga lehetett minden retorzió nélkül. Ott otthon lehetett minden gyermeki hibával, őszintén. Amikor nem szóltak feltétlenül minden cselekedetében rosszallóan rá. Amikor játszhatott, futhatott, mászhatott, gyermek lehetett igazán. Amikor önmaga lehetett. Ahol elfogadták. Ahol szerették…
Általában ez a szokásos menetrend volt minden egyes ilyen alkalommal. Valahol, valakinek ki kellett adnia a dühét, meg kellett fogalmaznia mi bántja. És valakit mindenért okolni kellett, és erre én pont megfelelő voltam.
Kellett valaki, aki ott van mellette amíg dühös, egészen a nyugodtság megtalálásáig. Telt az idő és sajnos jött is az iskolából egy szakértői vélemény miszerint a kislánynak kevert specifikus fejlődési zavara van. Tanulási zavarról beszélhetünk, és az iskola ezzel a lendülettel kérte is, hogy másik iskolát keressünk neki. Persze kötöttük az ebet a karóhoz, hiszen szeretett oda járni. Amit lehetett, ami eszközzel élhettünk, hogy maradhasson, azt mindent megpróbáltunk.
Közben egyre csak gyűltek a kislányról a panaszok, a beírások, ilyen – olyan tanári figyelmeztetések. Mintha az iskola csakis és kizárólag a problémát látta volna magában a gyermekben, nem pedig egy gyermeket, akinek problémái vannak, ami miatt érthetően le van maradva társaitól.
Végül az iskola rövidre zárta a történetet. Úgy döntött elküldi –a szakvéleményre hivatkozva - az akkor már 10 esztendős kislányt. Értetlenül álltam a döntés előtt.
A szakirodalom szerint leegyszerűsítve azt jelenti a hivatkozott szakvélemény, hogy egy átlag 10 éves iskolai teljesítményét nem éri el jelenleg.
Ugyanakkor azt is leírja, hogy tanulási zavarról nem beszélhetünk, ha annak hátterében:
- normál övezet alatti intellektus,
- a motiváció hiánya,
- kedvezőtlen tanulási környezet,
- elhanyagoló, veszélyeztető családi környezet,
- szülők alacsony iskolai végzettsége,
- nem megfelelő oktatási módszerek, vagy
- lelki okok állnak.
Szandra esetében figyelembe vették mi állhat nehézségei mögött? Figyelembe vették mi mindent cipel?
Adott egy gyermek, akinek azt kell tapasztalnia, hogy nem értik őt igazán, az iskolában azt érzi nem látják szívesen (hiszen tudjuk, a gyerekek mindezt megérzik), azt „üzenve” felé minden kommunikációs szinten, hogy vele valami baj van. A most tízéves Szandra, - egy otthonban élve - azt tapasztalja, hogy számára érthetetlen okok miatt édesanyja és vele együtt a családi környezete sem szereti társaságát. Azt éli meg hogy kevésbé szerethető, mint testvére. Mégis mit várhatunk el így? Mi lenne a reális?
Persze az iskola hivatkozhat arra, hogy az osztályra rossz hatással van, a tágabb iskolai közösségre minden iskolatársára egyaránt. Így sajnos az úgynevezett normál iskolai közösség kirekesztette, ami miatt rátért egy olyan pályára, ahonnan nem lesz egyszerű levenni. Sajnos ezeknek a gyerekeknek nem egy – egy hátránnyal kell szembenézniük mintha családjukban élnének. Náluk többszörösen fennáll a kiközösítés veszélye is. És ők pont erre az egyik legérzékenyebbek. Látszólag, mintha ők provokálnák ezt ki. Valójában a viselkedésük korábbi és jelenleg is fennálló sérüléseikből fakad.
De valóban jó döntés volt elküldeni? A tanári kar nem lehetett volna kicsit elfogadóbb? Igen tudjuk, hogy a mai iskola zömmel az átlag gyerekre van kitalálva. De ettől függetlenül nem tehetett volna többet érte, még ha csak egy "állami gondozott gyerekről" van szó, vagy mert "problémásabb"? A felzárkóztatást nem lehetett volna megpróbálni? Pedig az osztály közössége is tanulhatott volna ebből a példából ennek a példa által, az elfogadásról, a segítőkészségről és szolidaritásról.
Én személy szerint egy értelmes, a közvetlen és tágabb környezetére kíváncsi, szociábilis gyermeket ismertem meg Szandrában. Azóta eltelt pár év. Most sincs jobb helyzetben, sőt. Mert a róla kialakított vélemények, a kimondott és kimondatlan gondolatok, a környezetében megtapasztalt felé irányuló negatív hozzáállások belé rögzültek. A részei lettek.
Mert ezt mondták róla, mert elhitte. Hiszen ő már csak ilyen...
Kovács Krisztián
nevelő
_____________________________________________________________
Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy e-mail a lenti címre vagy kommentelj egy adott témához és ott oszd meg. Szimpla leírások nem túl szerencsések! Link, honlap, videó, valamilyen dokumentum fontos volna. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2022-02-05
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kyria 2022.02.05. 16:17:13
szaletli 2022.02.05. 20:21:18
szaletli 2022.02.05. 20:26:44
Kyria 2022.02.05. 23:08:40
élhetetlen 2022.02.06. 02:25:56
Mostani sztori. Az angoltanárnő barátnőn pár éve még gimiben tanított, osztályfőnök is volt. Karácsony előtt meghívta az osztályát magához mézest sütni. Tudta, hogy ki az a 9-10 gyerek, aki eljön, mert otthon nincs ilyen. Bevállalta, hogy másnap takarítja a konyhát, és reméli, hogyha ezeknek a gyereknek, ha lesznek gyerekei, akkor már sütnek mézest otthon. (A múlt idő nála azért van, mert kidőlt a portfolió értelmetlenségétől . és a tanfelügyelők viselkedésétől, és visszament az egyetemre tanítani).
Lehet, hogy naiv vagyok, de azt hiszem, ha nem lennének egy pénztároshoz képest is alulfizetve, több elhivatott tanár maradna a pályán.
]{udarauszkasz 2022.02.06. 08:31:26
Ehhez meg hozzajott az,hogy a csaladi hatter (annak ellenere,hogy nem eltunk a hid alatt) is ereztette velem,hogy nem tartozom oda... Anyam partolt egy ideig,aztan 13 eves koromtol mar o sem,miutan kiment Ausztriaba. Az altalanos iskolas tanitonenim nelkul sajnos sehol sem tartanek,mert -akkor bar nem fogtam ezt meg fel- de nagyon sokat foglalkozott velem anno. Csak 20-30 ev tavlatabol allt ossze a kep.
Aztan anyam is csalodott bennem,hogy nem lett belolem fizikus,informatikus,miegymas, persze,mert ez olyan egyszeru...
Amit nem fogott fel,hogy aspergeresek kozott is vannak fogyatekosok, atlagosak,es szuperintelligensek is. Na,en inkabb az atlagosak koze tartozom,es ez csalodast okozott neki..
Kevesbe lettem szeretheto,mint a masik 2 gyerek,igy aztan 13 eves koromtol egyedul nottem fel. Alapelvek,es onfegyelem nelkul egy drogos alkesz lennek,de diplomara sajnos nem futotta mar, ez a popszakma ilyen,az energiakeszlet veges.
deneskata 2022.02.06. 08:54:03
Kyria 2022.02.06. 09:52:11
Kyria 2022.02.06. 10:03:47
deneskata 2022.02.06. 10:43:26
szaletli 2022.02.06. 10:45:11
Kyria 2022.02.06. 11:13:13
Kyria 2022.02.06. 11:42:53
Biztosan sokféle problémás gyerek van. Nem vitatom. De mélyen hiszek abban, hogy a gyerekek nem hülyék. Ha átjön a pedagógus elhivatottsága, ha érzik, hogy Értük beszél, ha az Ő nyelvükön fogalmazná meg, hogy mit és miért vár el, ha megosztaná, hogy Ő sincs könnyű helyzetben, talán máshogy hatna. Persze nincs a zsebemben a bölcsek köve és mint ahogy egy másik kommentelő megfogalmazta, "érzelmekkel dúsított visszaemlékezés" az enyém. Ezt nem is tagadom. 3 általános iskola, 1 középiskola, 1 főiskola és 1 egyetem. Ennyi a saját tapasztalat. És ezek között SENKI, egyetlenegy pályára alkalmas nem akadt. Úgyhogy szívből sajnálom a mai gyerekeket, akiknek még ráadásul a COVID okozta házi és az azóta még jobban, teljesen értelmetlenül felszaporított lexikális tudást követelő "tananyaggal" kel(lene) megbirkózniuk.