Így is lehet, lehet így is!

Így is lehet, lehet így is! 85.

Kedves bloglátogató!

Akik a gyermekvédelemben dolgoznak sok „Bencét” vagy éppen "Zsuzsát" ismernek.

Az írást jegyző szakember negyedik írását olvashatod. Ahogy az eddigiekben, úgy ebben a történetben is érzékenységről, empátiáról és magas szintű szakmai – emberi hozzáállásról olvashatunk. Plasztikus, már-már lakonikus mondatai pontosan visszaadják a helyzetet, a helyzet szülte érzelmeket, gondolatokat és azt a sűrű sorsot, ami az írás főszereplőjének jutott. 

Bence

Valahol a nyár közepén járhattunk, kint az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Kinél tollaslabda, kinél focilabda, másoknál görkorcsolya volt és azzal száguldozott a telken keresztül. Eltöltöttünk egy egész jó kis délutánt. Amikor visszaérkeztünk a csoportba, kis idő elteltével a bejárati ajtón kopogtattak. Rendőrök voltak, akik meghozták a 12 éves kisfiút, Bencét, aki épp tartós szökésben volt.

Sajnálatos módon, gyakran fordult elő nálunk is, hogy voltak gyerekek, akik nem igazán tudtak bent maradni, és sokszor voltak engedély nélkül távol. De ahogy sok egyéb, ez is rendszerszintű probléma.  Ez a kisfiú nem volt éppen könnyűnek mondható eset. Korához képest erős testalkatú gyerek, aki gyakorta ki is használta ezt társai ellen. Szinte mindig kereste a bajt, mindig az ellenkezőjét tette, amit tanácsoltunk neki. Sokszor ment szembe a törvénnyel is, fiatal kora ellenére már elég nagy bűnlajstrommal rendelkezett. A felnőttekkel kapcsolatot kialakítani nem igazán tudott, nem volt számára egy olyan személy sem, akiben megbízott volna. Sőt leginkább agresszívan lépett fel a felnőttekkel szemben. 

Egyik este munkából hazafelé tartottam amikor szembe jött velem az utcán. Megilletődött ahogy meglátott, körbenézett hol tudna eliszkolni, de elmenni már nem tudott, hát megállt előttem. Megállt és hosszú másodpercekig csak nézett, annak ellenére is, hogy köszöntem neki. Mintha várt volna valamit. Aztán el kezdte magyarázni, hogy miért is van most így este tíz után az utcán. Nyár volt, félmeztelen járkált. Megkérdeztem, hogy a pólója hol van, amire azt válaszolta, hogy azt eldobta mert melege volt. Na meg tulajdonképpen is már ezeréves kopott póló volt az, meg szakadás is volt rajta. Felajánlottam neki, hogy bekísérem az otthonba. Belement.

Ahogy sétáltunk, elkezdte mesélni, hogy azt hitte kapni fog most a fejére mert kint csatangol. Elmondta mit szokott kint csinálni, és amikor napokig kint van akkor a híd lábánál található elhagyatott és összetört személyautóban szokott aludni. Mondta, hogy igazából jó neki kint lenni, tud kéregetni vagy ami még jobb amikor összejön egy nap egy-egy újítás, (ezt nevezik ők lopásnak) és akkor abból ő vígan elvan. És persze tudja ő, hogy ez nem jó dolog, de neki igen. Mert akkor ő neki jó. Ha másnak nem is de neki jó legyen és ennyi igazából. Elmondta azt is amikor 10 évesen először szívta el első igazi cigarettáját és azt is, amikor első marihuánásat.

Aztán rátért a családjára. Édesapja nem rég szabadult, erőszakos bűncselekmény miatt volt elítélve, édesanyját nem ismeri, de annyit tud, hogy prostituáltként dolgozik és már fél évesen elhagyta őt és apját. Három évesen került be - ahogy ő fogalmazott - a kóterba, mert apja kiszúrta a szemét egy vaspálcával. Ezért van neki egy szeme csak. Megbocsátott édesapjának, mert elmondta neki, hogy véletlenül volt nem szándékosan akarta. És hogy egy évben egyszer, karácsonykor szokta meglátogatni őt az apja. Egyébként meg sokszor a kéregetésnél jól jön a félszem, mert ha kiveszi a műszemét, jobban megsajnálják. Ja és képzeljem el, hogy a moziba múltkor be tudott lopózni, megnézett egy filmet és még popcorn is volt ott hagyva, amit meg is evett.

Miután beértünk az otthonba, átadtam a csoportnak. Hazafelé az úton az elhangzottakon gondolkodtam. Megfogadtam magamnak, hogy segíteni fogok neki, hogy jobb legyen számára a csoportban és hogy tudhassa, van, akikre számíthat. Aztán ahogy az idő haladt egyre többször beszélgettünk, egyre több programba bevontam őt is. Jött velünk uszodába, birkózásra, kirándulásra is. Szeretett parkourozni, ezért gyakorta kimentünk a játszótérre és ott mutatta meg milyen ügyesen ugrik A pontból B-be. Kortársai között is volt, akivel megtalálta a közös hangot, fociztak, kosaraztak együtt. A személyes higiéniájában is fejlődés volt tapasztalható, a ruháira jobban vigyázott, és személyes tárgyait is igyekezett jobban óvni.

Sokszor segédkeztem neki a műszemének kitisztításában, hiszen hajlamos volt mindig elhanyagolni, ami miatt sokszor gyulladt be a szemgödre. Még azt is elértük, hogy kaphatott egy új műszemet, amit már nagyon szeretett volna megkapni, hónapokkal ezelőtt kinézte magának, hiszen annak már nagyon hasonlított a színe az ép szeméhez. Ahogy telt az idő kezdtem bizakodni, hogy talán lehet reális esélye, hogy változzon igazán. De ahogy egy kis pozitív előre haladás volt, úgy rövidesen megint bajba keveredett. Ilyenkor mindig megszökött újfent. Természetesen a rendőrség rendszerint megtalálta. Az ügyei csak gyűltek. Volt időszak amikor bent volt az otthonban, ilyenkor minden programon velünk tartott, de sajnos váltotta ez időszakot a szökések időszaka is.

Szentestén történt az, amikor is az egyik éjszakás kolléga teljesített szolgálatot, hogy Bence úgy gondolta, ki szeretne menni este. Persze a nevelő nem engedhette ki. Szó szót követett és Bence végül szúrt egy vajazó késsel. A kolléga védekezésül kitartotta a kezét, ezért a kés a tenyerét szúrta át. A kiérkező rendőrök pedig egy térdelő gyereket találtak a helyszínen, aki a vérben kereste a fülbevalóját, mert az kiesett. Ekkor már 14 éves volt.

Ezután már nem volt számára kérdés a következő állomás. Gyakran gondolkodtam Bencén. Már amikor azt hitte az ember, hogy kezd minden a helyére kerülni vele kapcsolatban, amikor már azt hihettem, hogy a kapcsolódás elindult, és a közösséghez is kezd tartozni, akkor megakadt mindig valami. Mintha egy fal lett volna közte és a külvilág között. Ott valami egész kicsi korában megrekedt, nem alakult ki. Igazából ő nem tudott örülni, ha más örömét látta, és nem tudta belehelyezni magát akkor sem amikor valakit szomorúnak látott.  Számos hasonló gyerekkel találkoztam már és minden bizonnyal fogok is még sok hasonlóval a gyermekvédelemben.

Ők azok, akiket rendszerint a legreménytelenebbnek gondolnak mind a tanárok, mind más, velük foglalkozó szakemberek. Ők azok, akik mindig bajba keverednek, akik majdnem mindennapos látogatók a kihallgató szobákban. Számukra presztízs és az élet velejárója megjárni egy büntetésvégrehajtási intézményt. És ők azok, akik látszólag megbánást nem mutatva, vállrándítással elintézettnek gondolnak mindent.

De jól tudjuk, hogy mindezeknek súlyos személyes háttere van. Nála hónapok, évek teltek el úgy hogy azt kellett tapasztalnia hogy nem bízhat senkiben, és hogy mindenen és mindenkin átgázolva lehet csak boldog vagy juthat az életben előrébb. Ahol úgy bántak velük, hogy megtanulják: Nem szabad érezniük. Mint ahogy ez a fiú is, Bence. Mekkora bizalomvesztés lehetett az számára amikor az egyetlen személy az életébe örök nyomot hagyó sebet ejtett rajta, történetesen amikor édesapja kiszúrta a szemét? Miképp élheti meg hogy az anya szó számára csupán egy üres főnév és arcot sem tud társítani hozzá? Három éves korától mi mindenen mehetett keresztül abban az életszakaszban, ami meghatározza további életét? 

Ranschburg tanár úr ezeket a gyerekeket megfagyott gyerekeknek nevezte. Az ő szavaival élve, minden amit az ember ezeken a gyerekeken lát az manír, az általuk modellált deviáns felnőttek külső utánzása. És eközben pedig elmondhatatlan űr tátong bennük, nincs ott senki, akit meg lehetne szólítani. Nem igazán tudnak érezni és szeretni, nem tudják értékelni a feléjük irányuló szeretetet sem. Valahogy én is ezt gondolom, és a tapasztalataim is ezt mutatják. Amikor egy ilyen gyerekkel hoz össze a sors, azt érzem, hogy a gyermeki énje hiányzik ezen gyerekeknek, a maga tisztaságával, őszinteségével, játékosságával együtt. És náluk az a paradoxon is fennáll, hogy biológiailag az akceleráció felgyorsult, aminek következtében fizikailag képesek olyat is tenni, mint egy felnőtt. Több téren is. Viszont ehhez éretlen lélek és psziché társul. Ők a megfagyott gyerekek. De mi lesz így velük felnőttként, milyen esélyekre számíthatnak? És a társadalom így mit kezd velük? És vajon ők mit kezdenek a társadalomban?

Kovács Krisztián

nevelő

________________________________________________________

Kedves szociális-gyermekvédelmi területen dolgozó kollégák!

Szokásos kérésem a végén:

Továbbá:

1. Ha van egy sztorid a munkádról, azt írd meg és küldd el, hogy mások is megismerjék az emberi - szakmai történeteinket!

2. Ha elmesélnéd egy napodat - mert fontosnak tartod, hogy hírt adjunk magunkról és a munkánkról, annak bármely szegmenséről - írd meg azt is, hogy többen olvasshassanak minderről!

Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!

 E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:

igyislehetlehetigyis@gmail.com

Budapest, 2022-02-19

Vajda Zsolt

Szociális munkás

www.co-treme.hu

A képek forrása: www.pixabay.com