Így is lehet, lehet így is! 124.
Kedves bloglátogató, kedves szociális szakember kolléga!
- Vannak napok, amikor...
- Vannak órák, amikor...
- Vannak percek, amikor...
- Vannak érzések, amik...
- Vannak hangulatok, amik...
- Vannak gondolatok, amik...
Ilyenkor:
Cím nélkül (avagy Seneca morálja)
Seneca halála, Peter Paul Rubens, 1614 körül, Alte Pinakothek, München.
Kilépek.
Az enyhén hűvöskés októberi reggel még ugyan napsütötte délutánt ígér, de nekem ez már olyan, mint a koldusnak dobott alamizsna. Pillanatnyi enyhülést hoz a nyomorúságába, de a sorsa ettől nem lesz más. Persze ez a hasonlat attól sántít, hogy az ősz egy természetes körforgás része, amelyben sok-sok szépség is rejlik, míg a koldusságban -
S hogy miért éppen ez a hasonlat jut eszembe?
Talán mert akármennyire pozitív és elfogadó vagyok, ez a térdig érő toprongyos keserves nincstelenség, amin nap-mint nap át kell gázolni az utcákon, az aluljárókban, parkokban, tereken, kapualjakban… Szóval nincs az a legstabilabb talpakon álló optimista, akinek ez nem rogyasztja meg időnként a térdeit.
Régi vidéki ismerőseim közül még mindig vannak, akik megkérdezik, hogy mennyire szoktam meg a nagyvárosi életet. És én ma is, mint eddig mindig azt válaszolom, nem kellett „szokni”, mert valahogy magától értetődően simultam bele. Mint ahogy a gyerek is növekszik és nem kérdezi tőle senki, megszokta-e az új tíz centijét.
Idealizálni nem akarom, de békében vagyok vele. Hozzám tartozik, szeretem.
A jó önmagát dicséri, arra ne pazaroljunk az időt – szokta mondogatni az egyik középiskolai tanárunk, mielőtt elkezdte letépegetni a fejünket az éppen aktuális bűneinkért.
Én ugyan pont fordítva gondolom, és általában sokkal szívesebben beszélek a jóról, de a fent említett jelenség kapcsolódik leginkább ahhoz a kérdéshez, amit képtelen vagyok „megszokni” itt a nagyvárosban. Pedig szociális munkásként láttam, megéltem egy s’ mást, és hogy tudjak valamennyit segíteni, a saját bőrömön megtanultam már „nem belehalni a kliensekbe”, másképpen kívül maradni a sorsukon.
De ez az egyre növekvő nyomorúság-koncentrátum már-már meghaladja, amire képes vagyok.
Piros metró.
Szemben egy negyvenes éveit még nem meghaladó férfi. A tartásán látszik, hogy nem a puhányok fajtájából való. Még látszanak rajta az ápoltság nyomai, de a csomagjai sokat kotyognak kilétéről. Talán nemrég került az utcára, vagy valami egészen friss impulzus tulajdonosa lehet. Mása, mint élménye – látván a batyuit – nem igazán van már. Egészen megrendítő látvány, ahogy igyekszik elnyomni a sírást, de a könnyeit nem tudja visszatartani. Talán szolidaritásból indultak útnak lefelé a férfi arcán, egészen az ismeretlen semmibe.
Nem csak a testnek, de a morálnak is egészséges környezetet kell kiválasztanunk. Így Seneca. Nem tudom, mikor és milyen apropóból mondhatta, de talán mindegy is. Nekem most ezzel a látvánnyal kapcsolatban jutott eszembe.
Végig menve a városon, testek fetrengenek a koszos, húgyszagú közterületeken bármerre is néz a szem, és cafatokká rongyolódott, elmorzsolt morál deformált dirib-darabkái potyognak kifelé a silányabbnál silányabb szatyrokból. Olyanok, mint Jancsi és Juliska történetében az útjelző kenyérmorzsák, amelyek arra voltak hivatottak, hogy a gyerekek megtalálják a visszautat a sötét erdőből. De ahogy a mesében a gyerekek morzsáit feleszegetik a madarak, úgy itt senki nem csipegeti fel a szétmorzsolódott morált. Itt marad szanaszéjjel dobálva az utcán. Csak egy a közös a két történet útjelzőiben: nem segítenek visszavezetni senkit sehová…
(gerti)
Képek forrása:
1. Címlapkép: Seneca halála, Peter Paul Rubens, 1614 körül, Alte Pinakothek, München.
https://www.historytoday.com/archive/foundations/death-seneca
2. Zárókép: Kollázs. A szerző felvétele.
____________________________________________________
Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!
Szokásos kéréseim a végén:
Ez a blog szakmai-módszertani jó gyakorlatok megosztására jött létre. Az első, mintegy 30-40 írás, ilyen tartalmú. Ezért:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, mert példaadónak, jó gyakorlatnak tartod, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy email a lenti címre. Szimpla leírásokat is várok, de még jobb, ha link, honlap, fotó, videó, valamilyen dokumentum is rendelkezésedre áll. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható. Ezek hiányában is írj, oszd meg tudásod, tapasztalatod, adj hírt szakmai–módszertani megoldásokról, eredményekről, innovatív, kreatív megvalósításokról.
Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.
A sorozatok elnevezései - szándékaim szerint - magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.
Legújabb sorozatom, az „Egy csónakban evezünk!” címet viseli. Ebben olyan írásokat várok, melyek a szakmaközi együttműködésről szólnak az oktatás-nevelés, a szociális-gyermekvédelem, és az egészségügy területei között.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
Email, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2024-03-03
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.