Így is lehet, lehet így is! 91.
Kedves bloglátogató!
Most nincs bevezető, nincs ajánló. Csak az a mondat. Háromszor.
_________________________________________________________
Egy mondat háromszor...
Nyár közepe, nagy meleg, nyüzsgés a csoportban. Ilyenkor számunkra fel van adva a lecke, a 12 gyerek 6 féle dolgot szeretne egyszerre, erre pedig két felnőtt van (jó esetben), hogy a gyerekek minden figyelmet megkapjanak. Az egyik hol a játszótérre szeretne kimenni csúzdázni, a másik az udvarra szeretne menni három társával focizni, a negyedik mesét szeretne nézni… egyszóval ilyenkor rendesen elfáradunk a nap végére.
- Nézze milyen jól ki tudom pörgetni a peonzát! - Szólt nagy lelkesedéssel az 5 éves kisfiú.
Dobta is a játékot és az pörgött sebesen a nappali padlóján. Ez a kisfiú, Tomi, nagyon szerette ezt a fajta játékot, sokat gyakorolt, hogy egy-egy trükköt el tudjon sajátítani, hogy aztán büszkén megmutathassa milyen jól megtanulta. Persze kipróbáltam magam is, de ilyenkor mindig nevetni kezdett, mert már az elején elrontottam. Tomi óvodába járt, nagycsoportos volt. Az oviban eleinte nehezen illeszkedett be, de túljutva az elején, már viszonylag rövid időn belül barátai is lettek. Az otthonban is nehezen bízott meg a nevelőkben, annak ellenére, hogy nagyon igényelte a felnőtt jelenlétet. Idő kellett mire beszélgetni tudtunk. A csoportban is idő kellett, hogy jól kijöjjön társaival. A két nagy testvérével keveset beszélt, nem igazán keresték egymás társaságát. Tomi ugyan szeretett volna több időt eltölteni testvéreivel, de azoknak valahogy mindig dolguk akadt.
Esténként, mikor a lefekvés ideje már nagyon közel állt, a nappaliban lévő kanapéra ült és kezdeményezte hogy beszélgessünk. Ekkor mindig mesélt, hogy neki és két nagyobb testvérének milyen játékai voltak otthon. Nagyon szerette gyűjteni a játékokat, és ha egy is véletlenül eltűnt vagy elhagyta, nagyon szomorú volt. És persze imádja az édességet, főleg a csokit és a pille cukrot. És mindig várta, hogy én is meséljek neki milyen volt amikor én voltam gyerek, mi volt a kedvenc játékom, hogy néztek ki a játékok, és hogy ugyanolyan volt e az óvoda mint most.
Egyik ilyen alkalommal amikor beszélgettünk a kanapén, mondta ki elsőnek hirtelen:
- Az én anyám meghalt tüdőrákban.
Ahogy ezt kimondta, utána teljesen más témába kezdett és mintha nem is hangzott volna el ez a súlyos mondat, folytatta a mesélést. Tomi két nagyobb testvérével került be a szakellátásba. Édesapjuktól hozták őket, mert nem tudta tovább egyedül nevelni a három gyermekét édesanyjuk halála után. Az apa is betegeskedett, idős volt már. Dolgozni csak időszakos munkákat tudott vállalni. Rendszeresen látogatta Tomit és testvéreit. A kisfiú csak úgy várta mikor jön az apukája, ilyenkor az ablakból leste mikor érkezik meg. Egyértelműen nagyon ragaszkodott hozzá.
Egyik nap mikor mentem érte az óvodába és beértem, már az ajtónál figyelte, hogy jövök. Ahogy segítettem neki a cipőjét átvenni, egyszer csak újfent ezt mondta:
- Az én anyám meghalt tüdőrákban.
Ez után szótlanul vette fel a kis kabátját és indultunk hazafelé. Kint - séta közben - vidáman menetelt mellettem, mesélte mi mindent csináltak az oviban ma. Képzeljem el, hogy mekkora gólt rúgott a Sanyinak, az óvónéni is megtapsolta. És hogy összevesztek a Merciék és ő bizony nem szólt bele, különben is mindig csak veszekednek.
Másnap délután a folyosón beszélgettem éppen az egyik növendékkel, mert összeveszett a legjobb barátjával és valakinek el kellett mondania. Ahogy beszélgettünk, épp jött haza a kollégával Tomi és megállt előttem. Megvárta amíg befejezzük, és jött fel velem a csoportba. A lépcsőn lépdeltünk felfelé amikor ismét ezt mondta:
- Az én anyám meghalt tüdőrákban.
Egyre jobban aggasztott a helyzet. Úgy éreztem valamit szeretne a kisfiú üzenni ezzel, csak nem tudja hogyan kellene. Az intézményünkben volt pszichológus, járt is hozzá a kisfiú. A pszichológus elmondása szerint, nála nem mondott ilyeneket, amikor a család kerül szóba. Igazából nem is nagyon említi az édesanyját. De majd jobban fókuszál erre a kisfiúnál. Ahogy teltek a napok, egyre többször mondogatta váratlanul ezt a mondatot. Volt, amikor ebéd közben, volt, amikor a játszótéren a mászókán, vagy éppen a boltba menet. Azt gondoltam. hogy az anyukája elvesztéséről otthon a családjában nem beszéltek vele és talán ezért is mondogatja.
Egyik délután, amikor is az apjának látogatása lett volna, telefont kaptunk. Az apa kórházba került. A két nagy testvér tudta a hírt, édesapjuk hívta időközben őket. Tomi karba tett kézzel, morcosan ült a konyhában, és azt mormogta, hogy apa nem jött, pedig megígérte. Ekkor a kisfiú bátyja kérte, hogy beszélhessen velem. Könnyes szemekkel állt előttem. Leültünk a szobájában, majd mesélni kezdett. Amikor az anyukájuk meghalt, nem tudták mi lesz velük. Tisztán emlékszik, hogy reggel, amikor megkapták a hírt otthon, néma csendben feküdtek. Az apjuk fel-alá járkált. Tomi, amikor felkelt, odament az apjához kérdezte mi a baj, amikor is az apja csak annyit mondott neki: Anya meghalt tüdőrákban. Meg is bánta az apja, hogy elmondta a kicsinek, nem is így szerette volna elmondani neki, de abban a pillanatban valahogy kijött belőle. És most nagyon fél attól, hogy az apja is meghal és a kis testvérével akkor mi lesz. Mert ő is sokat betegeskedik mostanában és azt is tudja, hogy a tüdejével is gondok vannak.
Hallgattam amíg mindent elmesél, amíg minden félelmét kiadja magából, amíg meg nem nyugszik. Ekkor értettem meg, hogy Tomi miért mondhatta időnként váratlanul mindig az anyukáját. Ugyan elmondták neki mi lett az édesanyjával, de nem az ő életkorának és fejlettségi szintjének megfelelően és ezért nem tudta hova tenni. Hiszen, ha egy gyerek előtt titkolnak valamit, attól még érzi a feszültséget és azt is meg kellett tapasztalnia, hogy rá nem figyelnek eléggé. Így könnyen megrendülhet a bizalma is. Vekerdy tanár úr szerint sem jó, ha nem mondunk semmit a gyereknek, mert ilyen esetben az érzelem, a veszteség érzése le van nyomva, el van nyomva, és később fog valamilyen formában, netán neurózisként megjelenni.
Szerencsére az édesapjának nem lett komolyabb baja. Két hét után már újra rendszeresen látogatta őket.
Telt az idő, eljött a karácsonyi ünnepség. Ilyenkor az otthonban közösen ünnepelnek a gyerekek és felnőttek egyaránt. Készülnek versekkel, produkciókkal. Az ünnepség végén este kint álltam az otthon bejárata előtt, amikor is Tomi kijött hozzám. De szépek a csillagok! -mondta. Ezután megkérdezte tőlem, hogy ha valaki meghal, lehet e neki üzenni. Hirtelen csak annyit tudtam válaszolni, hogy vannak akik szerint igen. Megkérdeztem tőle megvan - e még a tegnapról kapott héliumos lufija? Azt felelte kettő is van belőle, mert a szobatársa neki adta. Felmentünk a csoportba, a lufira pedig ráírtam, amit a kisfiú kért:
Boldog karácsonyt anyuci!
Kivittük a lufit az udvarra majd elengedte. Hosszan nézte ahogy a lufi felszáll és eltűnik az éjszakai égben. Köszi Krisz bá! Most már menjünk fel mert mindjárt megfagyok! - és ezzel rohant is befelé...
Kovács Krisztián
Nevelő
_________________________________________________________________
Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!
Szokásos kéréseim a végén:
Ez a blog szakmai-módszertani jó gyakorlatok megosztására jött létre. Az első, mintegy 30-40 írás, ilyen tartalmú. Ezért:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, mert példaadónak, jó gyakorlatnak tartod, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy email a lenti címre. Szimpla leírásokat is várok, de még jobb, ha link, honlap, fotó, videó, valamilyen dokumentum is rendelkezésedre áll. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható. Ezek hiányában is írj, oszd meg tudásod, tapasztalatod, adj hírt szakmai–módszertani megoldásokról, eredményekről, innovatív, kreatív megvalósításokról.
Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.
A sorozatok elnevezései - szándékaim szerint - magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
Email, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2022-05-07
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Az írásban szereplő képek forrása: www.pixabay.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.