Így is lehet, lehet így is! 93.
Kedves bloglátogató! Kedves szociális szakember kolléga!
A címben szerepel a „varázslat” szó. Pedig nincs itt semmi varázslat. Azaz mégis, ha annak tekintjük azt, hogy egy szakember rugalmasan állt hozzá egy esethez, egy személyhez és a problémához. Nem követte szolga módon a bevett (és elvárt) gyakorlatot, eljárásrendet, hanem kreatív és rugalmas megoldáson dolgozott, ami eredményre is vezetett.
Manapság, amikor egyre több szakterület kéri/várja a protokollok megjelenését, fontos arról beszélni, hogy ezek a protokollok gyakran gátjai a személyre szabott segítésnek, a személyességnek, mely munkánk egyik alapja. Természetesen jó, ha vannak protokollok, amennyiben úgy tekintünk rájuk, mint minimumfeltételekre, minimum keretekre és minimum feladatokra. Mint afféle „to do” listára.
Ám ha valaki kizárólag ezek alapján végez szociális munkát az nem több, mint – le merem írni – betanított munkás. Mert pusztán végrehajtója egy protokollnak és pont az fog hiányozni a munkájából, amire az ügyfelének, kliensének igazán szüksége van: személyességre, bizalomra, rugalmas hozzáállásra, kreatív problémamegoldásra, stb… Pont az fog hiányozni a munkájából, amiért ő szakembernek tekinthető: Rendszerszemlélet, és ismerete az adott szakterületnek, intézményrendszernek, kliensrendszernek és alkalmazása az adott interakciónak, beavatkozásnak, segítő folyamatnak.
Nos, sok más mellett, mindezek egyik legfontosabb elemére – a kreatív problémamegoldásra - olvashatunk most kiváló példát az alábbi írásban. Köszönöm szépen a kollégának, hogy megírta. Tanulok tőle, belőle. Ezért is javaslom mindenki másnak is. Köszönöm, ha szántok rá egy kis időt!
__________________________________________________________
Márió... és egy varázslat
Régebben történt. Sok évvel ezelőtt. A srác 16 éves volt, a szüleivel élt egy tízemeletes ház egyik panel lakásában. Amikor meglátogattam a családot, a fiú bent kuksolt a kék nagyszobában. Már vártak. Mindenki készült az alkalomra, ez érződött, ahogy beléptem, tele voltak érzelmekkel, ez már a konyhában kiderült. Apuka szigorú, morózus tekintetű férfiember, anyuka háziasszony, mindketten negyven körüliek. A lakásban dohányoztak, kavargott a füst. Hellyel kínáltak a konyhában.
Bemutatkoztam, leültem a kis konyhai stokedlire, s elmondtam pár szót a megyei speciális gyermekotthonról, amit akkoriban rövid ideje vezettem. Próbáltam egyszerű és közérthető nyelven pragmatikus és objektív leírást adni a helyről, aminek – mint sok hasonló intézménynek a gyermekvédelemben – elég rossz híre volt. Úgy is mondhatnám, hírhedt volt arról, hogy aki oda bekerül, annak harangoztak, az rossz társaságba keveredik, és szinte biztos, hogy elzüllik. Nos, ezzel az attitűddel próbáltam szembe szállni, s kezembe véve DonQuijote lándzsáját, felvenni a szélmalomharcot a millió kérdéssel, kétellyel és a szülők szkepticizmusával. Hagytam, hogy kipanaszkodják magukat a fiúról.
Anyagozik, nem jön haza… eltűnik otthonról a pénz is és ő is… fura barátai vannak, agresszív itthon… nem tanul, lóg a suliból…nem tudunk vele mit kezdeni, de most majd megtanulja a magyarokistenit… megérdemli a specit. (Speciális gyermekotthon - a szerk.)
Hallgattam egy darabig, majd előálltam az ötletemmel. Vázoltam nekik a szerfogyasztás jelenségét röviden, annak lehetséges stádiumait, elmondtam őszintén, mi várható, ha a fiú hozzánk kerül. Igen, reális a veszély, hogy még inkább kriminalizálódik, hogy kimarad a suliból, hogy még több kétes barátot szerez, hogy szökni fog, és rendőrségi ügyei lesznek.
De….
Miért is kellene neki ebbe a zsákutcába elindulni? Van megoldás, közöltem szenvtelenül. – Ennél a pontnál éreztem, hogy a szülők szeme felcsillan. Elképzeltem, ahogy ők is a kezembe vizionálják a varázspálcát, amivel megérintem „az átkozott kölyköt”, aki hirtelen megjavul, buzgón tanulni kezd, mindenben segít otthon, este nyolckor megy aludni – szintén otthon, és természetesen onnantól apa -anya szeme fénye. – Rehabba kellene mennie – hullott darabokra a vízió szavaim által. Nagy csend. Rehabba? Az meg mi? A szomszéd Béla is volt nemrég, ivott, és a felesége beküldte a helyi kórházba „elvonóra”. Pár hetet bent volt, kijött, kis ideig nem ivott, de má’ megint iszik, mi értelme?
Itt kezdődött az a folyamat, ami a legnehezebb akkor, ha szerfogyasztó hozzátartozóival beszél az ember. Garanciát várnak. Partnert keresnek benned, akivel együtt lehet megmenteni a „lecsúszott szerencsétlent”. Időt kértem, és hosszasan elmondtam nekik, hogy mi a különbség egy fiatalkorúak számára fenntartott drogterápiás otthon, és egy állami speciális gyermekotthon között. Mit tud adni az egyik, és mit nem fog tudni adni a másik, struktúrájánál fogva. Részleteztem, hogy véleményem szerint egy hierarchikus rendszerben, pedagógiai szemlélettel, pedagógusokkal és gyermekfelügyelőkkel működtetett intézmény mennyire nem alkalmas arra, amit sokan (a realitástól messzire elrugaszkodva) várnak tőle: segíteni, hogy a fiatal leálljon a szerhasználattal, és terápiás jelleggel/szemlélettel beavatkozni.
Elmondtam, hogy egy tinirehabba a motiváció az egyik elsődleges ok, amivel be lehet kerülni, míg a specibe a kényszer. Hogy az egyiket biztonsági őrök védik és magas fal veszi körül (ami természetesen senkinek sem akadály, ha menni akar), míg a másiknál kerítés helyett a lélek belső fala lesz a gát, és a rehab következetes szabályrendszere a megtartó erő, amit önként vállal a fiatal.
A szülők kezdték kapizsgálni. Aztán megértették. Sőt. Egyenesen örültek. Rendben, legyen így – mondta ki a végszót az apa.
– Adjanak nekem egy kis időt, hadd beszéljek Márióval – kértem. Beléptem a kék nagyszobába. Márió bent cigizett, és bizalmatlanul méregetett. - Tudom, miért jött…kezdte. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. Majd beszélgetésbe elegyedtem vele. Meghallgattam. Ez volt a beugró. Nagy vonalakban elmesélte 16 évének minden nehézségét, aktuális fájdalmait, az összes „mentségét” arra, amit nem is próbált titkolni, hogy drogozik. Értettem a szlengjét, amit a szerhasználók egymás közt használnak, és ez sokat jelentett neki. Végül felajánlottam a megoldási lehetőséget élete kereszteződésében, ahol épp eldöntheti, hogy kezébe veszi-e a sorsát, és jobbra indul el, vagy elfordul balra, és hagyja, hogy mások döntsenek a feje felett. Jobbra ment.
Az elhelyezési tárgyaláson mindenki örült, hogy Márió az első naptól fogva terápiás intézmény lakója lesz, és csak hivatalosan, papíron lakik majd nálunk, a speciben. Szokatlan ötlet volt ugyan a megyei speciális gyermekotthon részéről ez a képlet, de bejött. Ahogy reméltem, sikerült megmozgatnom a kollégák rugalmasságát a jó cél érdekében. A gyám is partner volt. A rehab is. A gyámügyi ügyintéző is. Az apa beígérte neki a motoros jogsit. Az anya reménykedett. Elindult a családi dinamika: hinni a saját fiúkban. A fiúban ezáltal elindult valami. Motivációnak hívják. Néha ennyi az egész…
Márió a rehabban hosszú hónapokat töltött. Leállt. Sokat fejlődött, önismeretre tett szert. Nem került a speciális gyermekotthonba soha, mert a terápia végén hazagondoztuk. Sok körülmény támogató megléte kellett, hogy így legyen, igen. De így is lehet. Mivel az élet nem mindig egyenes sín, a leállás pedig gyakorta ciklikus, az igazsághoz tartozik, hogy Márió később rövid időre visszaesett. Visszaesett, mert olyan nincs - vagy csak ritkán – hogy egy szerhasználó nem esik vissza, avagy nem csúszik meg többé soha, s az első elhatározásnál sikerül rálépnie a gyógyulás útjára. De itt Márió könnyebben talpra állt, mert már voltak eszközei önmagához, a világhoz, és tudta, hogy merre induljon. Nemrég láttam róla egy fotót. Kis gyermekével boldognak tűntek a képen.
Zsoldos Andrea
Addiktológiai konzultáns
_______________________________________________________
Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!
Szokásos kéréseim a végén:
Ez a blog szakmai-módszertani jó gyakorlatok megosztására jött létre. Az első, mintegy 30-40 írás, ilyen tartalmú.
Ezért:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, mert példaadónak, jó gyakorlatnak tartod, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy email a lenti címre. Szimpla leírásokat is várok, de még jobb, ha link, honlap, fotó, videó, valamilyen dokumentum is rendelkezésedre áll. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható. Ezek hiányában is írj, oszd meg tudásod, tapasztalatod, adj hírt szakmai–módszertani megoldásokról, eredményekről, innovatív, kreatív megvalósításokról.
Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.
A sorozatok elnevezései - szándékaim szerint - magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
Email, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2022-06-21
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Az írásban szereplő képek forrása: www.pixabay.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.