Így is lehet, lehet így is! 107.
Vannak kollégák, akik történeteket, novellákat írnak munkájukkal, hivatásukkal kapcsolatban. Némelyik ezek közül – véleményem szerint – önálló irodalmi alkotásként is megállja a helyét.
Fábián Krisztina családsegítőként dolgozik. Szerintem kivételesen érzékeny megfigyelő. Olyan, akinek nem csak „szeme van” a hétköznapi de fontos momentumokat észrevenni - mert ilyeneket mi is érzékelünk - hanem meg is jeleníti később, az írásaiban.
______________________________
Fábián Krisztina: Hőség
Vajon a gyávaság az ember néhány félelmetes helyzetre való reakciója, vagy egy olyan megmásíthatatlan tulajdonság, ami könyörtelenül végigkíséri az életét? Ha nem szólok, nem állok ki, nem védem meg, akkor mindenki számára egyértelmű, hogy gyáva vagyok? Vajon létezik-e egy felsőbb erő, amelynek joga kijelenteni, hogy tettem szégyenletes gyávaságomból fakadt? Ami azonban dönthet úgy is, hogy csupán egy szerencsétlen nap vagy egy legyőzhetetlen ellenség számlájára írja cselekedetemet, és nagyvonalúan legyintve felment a negatív megítélés alól.
A kérdés költői, hiszen tudjuk, hogy nem lohol nyomunkban bíró, aki adott esetben ránk zúdíthatná gyávaságunk tényét. Ám mielőtt fellélegezhetnénk, jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy létezik egy éleslátó igazságosztó. Benned, bennem, mindenkiben. Kitartó és erőszakos, ráadásul kíméletlenebb a halálos ítéletet hirdetőnél. Érkezésekor óriási robajjal rúgja rád az emlékezés ajtaját újra és újra. Akár tetszik, akár nem.
Egy késő nyári délutánon történt. A hőség lustán ereszkedett a településre, felforrósítva utakat, kerteket, épületeket. A strand is pihegett a melegben, csak medencéi visongtak élénken, megtelve fürdőző, lubickoló emberekkel. A napozó teraszáról friss, ropogós kürtős kalács illatát hozta felénk a szél. A medence szélében üldögéltem, körülöttem gyerekek pancsoltak, ugráltak vidáman sikongatva. Elégedettséggel töltött el, hogy a mai napom legjobb döntése a strandolás volt. Picit távolabb tőlem egy középkorú házaspár beszélgetett, míg gyermekük a közelükben búvárkodott. A kislány fáradhatatlanul merült a medence aljára újra és újra, hogy aztán egy perccel később büszkén mutassa meg szüleinek a mélyben talált képzeletbeli kincseket. Az apa mosolyogva ment bele a játékba, a felhordott kincsek láttán ámulatáról kissé teátrálisan felhúzott szemöldöke árulkodott. A kislány boldogan vette tudomásul, hogy apukája a másik szülőt hátrahagyva csak vele foglalkozik, könnyű kis testét hirtelen apja karjaiba vetette és nevetve kérte, hogy dobja a vízbe.
Az anyuka eltávolodott övéitől, és közvetlenül mellettem helyet foglalt. A következő pillanatban hirtelen felkapta a fejét. Tekintete a medence lépcsőjén közeledőkre meredt. Akaratlanul abba az irányba fordultam. A látvány mindkettőnket megbénított: egy ötven év körüli asszony igyekezett a vízbe cipelni-támogatni láthatóan fogyatékkal élő lányát. Az asszony egyik karjával szorosan ölelte a lány derekát, míg a másik kezében egy nagyméretű úszógumit és egy apró, sárga gumikacsát tartott. Miután néhány lépést tettek a vízben, az asszony ráügyeskedte lányára az úszógumit. A lány kortalan, talán huszonöt lehetett; arca kifejezéstelen, egyik keze tehetetlenül lógott az úszógumi mellett, a másik karja kényszertartásban fordult befelé. Anyja a merevnek tűnő ujjak közé gyömöszölte a kis gumikacsát. Gondosan kikerülgetve a többi fürdőzőt lassan tolni kezdte maga előtt az úszógumira nehezedő tehetetlen testet. A lány feje félrebillent, szájából a nyál utat vágott az állán és lassan belecsorgott a medence vizébe. A mellettem álló anyuka hirtelen hátat fordított a látványnak és felháborodva fakadt ki:
- Nem értem, miért kell az ilyeneket beengedni!
Undorral kiejtett szavai, melyeket eltorzult arcának keskeny nyílásából szór kifelé, puskagolyóként kaptak gellert a medence falán, hogy a víz felszínén kacsázva elérjék a célpontokat.
Senki nem felelt. A strandolók egy része gyanakvóan, mások szánakozva kísérték figyelemmel a lány furcsa fürdőzését, míg néhányan úgy tettek, mintha észre sem vennék. Peregtek a percek, a bántó szavak sunyi múlttá szelidültek. Az apa hirtelen anyja gondjaira bízta lányukat, és igyekezett mielőbb utolérni a furcsa párost. Egy biztató mosoly kíséretében visszaadta a nőnek a víz színén lebegve távolodó gumikacsát, mely egy óvatlan pillanatban fordult ki a lány kezéből. Az asszony sietősen megköszönte a kedvességet, majd rendületlenül tolta, úsztatta tovább beteg gyermekét.
A háromtagú család kivonult a medencéből. A gyanakvás és a szánakozás magukra hagyta a különös kettőst, azonban én könyörtelenül ott ragadtam a pillanatban. Abban a másodpercben, amikor az anya kifakadására nyomasztó csend volt a válasz. Nem adtam hangot a véleményemnek, az néma nyüszítéssel lapult meg bennem. Hallgatásomat jó lett volna a történések gyorsaságára fogni, talán ez lett volna a legkézenfekvőbb érv a viselkedésem mellett. Ám nem vádolt senki. Nem kellett védekezni, bizonyítékokat bemutatni, a döntésemet nem kellett megmagyarázni. Csak együtt élni vele.
Tudjuk, hogy nem lohol nyomunkban bíró, aki adott esetben ránk zúdíthatná gyávaságunk tényét. Ám mielőtt fellélegezhetnénk, jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy létezik egy éleslátó igazságosztó. Benned, bennem, mindenkiben. Kitartó és erőszakos, ráadásul kíméletlenebb a halálos ítéletet hirdetőnél. Érkezésekor óriási robajjal rúgja rád az emlékezés ajtaját újra és újra. Akár tetszik, akár nem.
________________________________
Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!
Szokásos kéréseim a végén:
Ez a blog szakmai-módszertani jó gyakorlatok megosztására jött létre. Az első, mintegy 30-40 írás, ilyen tartalmú. Ezért:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, mert példaadónak, jó gyakorlatnak tartod, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy email a lenti címre. Szimpla leírásokat is várok, de még jobb, ha link, honlap, fotó, videó, valamilyen dokumentum is rendelkezésedre áll. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható. Ezek hiányában is írj, oszd meg tudásod, tapasztalatod, adj hírt szakmai–módszertani megoldásokról, eredményekről, innovatív, kreatív megvalósításokról.
Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.
A sorozatok elnevezései - szándékaim szerint - magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.
Legújabb sorozatom, az „Egy csónakban evezünk!” címet viseli. Ebben olyan írásokat várok, melyek a szakmaközi együttműködésről szólnak az oktatás-nevelés, a szociális-gyermekvédelem, és az egészségügy területei között.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
Email, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2023-08-05
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Az írásban szereplő képek forrása: www.pixabay.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.