Így is lehet, lehet így is!

 Így is lehet, lehet így is! 126.

Kedves bloglátogató!

Ajánló:

Amikor az alábbi interjút elolvastam, képtelen voltam eldönteni, mit emeljek ki ebben az ajánlómban:

• A politikai konszenzust az oktatás fontosságáról?
• Az általános iskolai kereteket, tartalmakat, szemléletet? Ezt az egész, átgondolt rendszerré összeálló programot?
• Az óvodát és az óvoda-iskola átmenetet?
• Az átláthatóságot, nyilvánosságot, partnerséget? (iskola – szülő, iskola – gyerek)
• A módszereket?

És még hosszan tudnám sorolni.

Beláttam a kudarcom, ezért váltottam, változtattam és olyan mondatokat kerestem, melyek emblematikusak, kikerülhetetlenek és jól megragadják a mondanivalót. A tizenhatodiknál abbahagytam. 😊 Pedig még csak az első harmadánál tartottam az interjúnak.

Szóval… ajánlom. Mindenkinek: Iskolai szociális munkásoknak, családsegítőknek, szakellátásban dolgozóknak és bárkinek, aki gyerekekkel foglalkozik. Mert ugyan a mi poros, és porosz rendszerünkbe nem adaptálhatók az interjúban szereplő módszerek, és tartalmak, de talán a szemlélet… a gondolkodás… gyerekekről, szülőkről, iskoláról, óvodáról, nevelésről… és még sok minden másról igen.

 ________________________________________

Interjú Kádár Orsolyával és Kádár Rebekával

Kádár Orsolya és férje 2023 nyarán költözött Budapestről Írországba két kislányával. Döntésüket hosszú mérlegelés és tájékozódás előzte meg, és végül Írország mellett döntöttek. Orsit a komlói Kodály Zoltán Ének- és Zenetagozatú Általános Iskolában tanítottam a 90-es években. Nagy örömömre pár évvel ezelőtt megkeresett a Facebookon, és azóta figyelemmel kísérem az életüket. Többször beszélgettünk, és nagyon érdekesnek találtam az életútját, amiben még további interjúzási lehetőségek rejlenek, hiszen Orsi most felsőfokú tanulmányokat végez Írországban. Továbbá kisebbik lánya óvodás, így szakemberként és testközelből is sokat tud arról, hogy működik Írországban a 6 év alatti gyerekek nevelése.

Kozma Marianna

KM: Egy kisiskolás és egy bölcsődés korú kislánnyal költöztetek ki 2023. Júniusában Írországba. Mennyiben játszott szerepet az országváltásban a magyar iskolarendszer állapota, és miért Írországot választottátok?

KO: Döntésünkhöz nagymértékben hozzájárult a magyar oktatási rendszer jelenlegi helyzete. A kicsi lányunk bölcsődébe járt otthon, és itt szeptembertől óvodába, Emília a negyedik osztályt kezdte itt, otthon a harmadikat fejezte be. Fáj erről beszélni, mert Emília volt osztályfőnöke zseniális pedagógus. Csupaszív tanárnő, aki nagyon sokat segített a kislányomnak abban, hogy kiteljesedjen. Viszont az osztályközösség és az iskola annyira negatív volt sok tekintetben, hogy Emília egyszerűen nem illett oda. Kéttannyelvű iskolát kerestünk. Nehéz volt bekerülni, de nem olyan értékrend alapján válogattak, ahogy mi neveljük a gyerekeinket. Attól függött a bekerülés, hogy ki mennyit fizetett be az alapítványba, illetve kinek milyen egyéb hátszele volt. Volt bullying, volt lopás, és nem úgy oldódtak meg a dolgok, ahogy helyes lett volna. A gyerekek tisztában voltak azzal, hogy bármit tesznek, nem lesz komoly következménye a tetteiknek. Angoltudás sem kellett, pedig Emília már akkor kétnyelvű volt.

KM: Emília, hol tanultál meg ilyen jól angolul?

E: Amennyire csak vissza tudok emlékezni, én mindig tanultam angolt anyától és apától. Nekem itt, Írországban nagyon egyszerű volt átállni.

KO: Az első perctől kezdve hallott otthon angolt mondókák, dalok, játékok formájában. Amikor hároméves lett, elkezdtem tanítani a Helen Doron-os nyelviskolában, és fél évet jött velem, de nagyon messze volt, így inkább családon belül oldottuk meg az angoltanulást. Mindenesetre úgy került be az iskolába, hogy jól tudott angolul.

KM: Mi volt a probléma az osztályközösséggel?

E: A legtöbb gyerek nagyon csúnyán viselkedett, csúfolták, piszkálták, bántották egymást, és a tanulás nem volt annyira fontos nekik. Voltak barátaim is az osztályban, de a legtöbben nem voltak valami kedvesek.

KO: Viszont a tanító néninek nagyon hálásak vagyunk, mert ő meglátta a gyerekekben, így a lányunkban is a tehetséget. Mindig támogatta, buzdította, dicsérte. Az első osztályban még jól működött minden, aztán jött a Covid, és amikor utána visszatértek az iskolába a gyerekek, nagyon elfajultak a dolgok. Mi viszont szerettük volna, ha Emília olyan iskolába jár, ahol kibontakozhat, és most úgy érezzük, hogy ezt Írországban megtaláltuk.

Sok minden volt a háttérben, amiért nemcsak iskolát, hanem országot is váltottunk. Régóta szerettünk volna külföldön élni. Hogy miért pont Írország? Az angol nyelvterület elég limitált számunkra. Kanada és Ausztrália például kiesik, mert mi 40 felett járunk és az életkorunk miatt 20 pontot elveszítünk, ha munkát szeretnénk vállalni és letelepedni ezekben az országokban. Angliában a Brexit miatt vannak problémák, oda nem szerettünk volna visszamenni, pedig régebben éltünk ott másfél évig. Ezért fordultunk Írország felé, és már az első komolyabb kutatás után látszott, hogy Írországban érdemes gyereket nevelni. Az írek nagyon sokáig szegények voltak, és felfogták, hogy ha szeretnének kikerülni a szegénységspirálból, akkor a gyerekeket és az oktatást kell az első helyre tenni. Nagyon fontos nekik, hogy mindenki számára elérhető legyen a minőségi oktatás. Például a könyvtárak is mindenki számára ingyenesek, számtalan programmal és tanulási lehetőséggel. Egy másik jó példa a gyerekek fontosságára, hogy Emília nyáron megnyerte a Summer Star Reading Challenge nevű olvasási versenyt, és jutalmul kapott egy érmet és egy kis csomagot. Egy helyi politikustól vehette át a díjat. Ilyenkor Magyarországon a politikusról szól a díjátadó, ez az ír politikus viszont a gyerekek mögött az utolsó sorban épp csak látszott a képen. És ahogy átadta a díjat! Nem lehajolt és kezet fogott, hanem letérdelt, és a gyerek magasságában, a gyerek szemébe nézve beszélt hozzá és őszinte örömet láttam az arcán. Még azt is megkérdezték, hogy van-e testvére Emíliának, hogy neki is küldjenek valamit. Ilyen aprónak tűnő gesztusokból látszik, hogy itt tényleg a gyerekek a legfontosabbak.

Az Írországon belüli helyválasztásban az játszotta a legnagyobb szerepet, hogy mit engedhetünk meg magunknak. Először úgy terveztük, hogy Dublinba megyünk, de úgy elszabadultak az árak épp, amikor lakást kerestünk, hogy nem tudtuk volna kifizetni. Így kijjebb kezdtünk el keresgélni. A férjem körülnézett itt Greystonesban is. Először azt hittük, iskolát lesz nehezebb találni, de aztán hamar rájöttünk, hogy szállást nehezebb. Találtunk itt egy rövid távú szállást, és a tulajdonosoktól kaptunk egy referencialevelet, akkor kezdtünk el hosszú távú albérletet keresni. Nagyon hálásak vagyunk ennek a fiatal párnak, mert az ő jó referencialevelük nélkül nem találtuk volna meg ezt a lakást.

Amikor már tudtuk, hogy hol fogunk lakni, akkor néztünk iskolákat, mert nagyon fontos, hogy legyen egy állandó lakcím, hogy egyáltalán szóba álljanak velünk.  Itt úgy történik a beiskolázás, hogy minden gyereket felvesznek a lakóhelyük durván öt kilométeres körzetéből, de ha nincs hely, várólistára teszik. Érdemes távolabbi iskolákban is érdeklődni, mert kevés a hely, hiszen hirtelen nagyon megnövekedett a betelepülő népesség. Egy Kilcoole nevű településről jeleztek vissza, hogy oda mehet Emília iskolába. Ilyenkor nyolc nap áll rendelkezésre, hogy válaszoljunk és elfogadjuk. A Kilcoole National Primary School, ahová most a kislányom jár, állami iskola.

E: Meglepődtem, mert kiderült, hogy az egyenruhán kívül mindent megkapok, amire csak szükségem van az iskolában.

KO: Alapvetően fizetni kell az egyenruháért és a tankönyvekért, de a beiskolázáshoz minden gyerek kapott 97 eurót. Az írószereket pedig megkapták ingyen.

KM: Miután alaposan tájékozódtatok az ír iskolarendszerrel kapcsolatban, volt-e, ami mégis meglepetést okozott számotokra?

KO: Igen. Az osztályban Emília az egyetlen, aki külföldi – ill. sokan vannak, akik külföldiek, de már itt születtek –, így kapott egy kis zászlót a neve mellé, úgy is mondták, hogy “she’s flagged”. Ez azt jelentette, hogy rá nagyon odafigyeltek, van-e szüksége mentorra. Azok a gyerekek, akik valamiben támogatásra szorulnak, a mentortól kaphatják meg. Emília negyedikben folytatta, de az nagyon érdekes, hogy úgy szerveződnek az osztályok, hogy a gyerekek minden évben új tanárokat kapnak, és összekeverik őket. Így az érkezésekor nem volt egy kialakult osztályközösség, amihez alkalmazkodnia kellett volna.

E: Aki újonnan érkezik, annak jó, hogy össze vagyunk keverve minden évben, de én szeretnék jobban megismerkedni azokkal, akikkel eredetileg tanultam. Ilyen szempontból nem jó.

KO: Ami nagyon pozitív és meglepő volt, hogy hihetetlenül befogadók, kedvesek és pozitívak az írek. Nem tudunk úgy végigmenni az utcán, hogy ne mosolyognának ránk, és ha véletlenül valakiével összetalálkozik a tekinteted, akkor azonnal megkérdezik, “How’re you?” (Hogy vagy?), pedig fogalmam sincs, kicsoda. Az iskolában is van egy pozitív hangulat. A tanárok is nagyon kedvesek.

9.20-kor kezdődik az tanítás, és 3 órakor van vége. Nincs házi feladat, illetve nagyon kevés, és azt Emília már az iskolában befejezi. Ez az egyetlen dolog, ami egy kicsit negatív, hogy a tananyag, legalábbis neki, jelenleg elég egyszerűnek tűnik. Novemberben volt egy szülői értekezlet, ahová a férjem ment el. Itt nagyon komolyan veszik a személyiségi jogokat, az osztályfőnök minden szülővel külön beszél. Nagyon jó volt hallani, hogy a tanárnő szerint a lányunk olyan, mintha itt született volna. Fantasztikusan jó az angolja, és az ír nyelv is nagyon jól megy neki, amit most kezdett el tanulni. Szinte egy kis közösséget formált, ő mindenkivel játszik, mindenkivel beszélget.

Szeretném még azt is elmesélni, hogyan buzdítják a gyerekeket olvasásra. Van egy adatbázis az iskolában, amelyben az összes könyv tartalma szerepel és hogy hány szó van a könyvben. Van egy kihívás. Amikor a gyerek elolvas egy könyvet....

E: Mindenkinek van egy saját accountja (fiókja), ahová be tudunk lépni, és amikor elolvastál egy könyvet, beírod a címét, kidobja a könyvet, és kitölthetsz róla egy kvizt, amit csak akkor tudsz megcsinálni, ha tényleg elolvastad a könyvet. Ha mind a tíz kérdésre tudod a választ, akkor a szómennyiség, amennyi a könyvben van, hozzáadódik az összes szómennyiséghez, ami a nevednél van, és ez pedig az osztályunk szómennyiségéhez. Ha az osztály elér 1 millió elolvasott szót, akkor azon a napon nincs házi feladat. Ha te elérsz 1 millió szót, akkor kapsz egy különleges ajándékot. A negyedikesek között három gyerek érte el az 1 millió szót, én is köztük vagyok. Mondjuk az én osztályom a legutolsó, gyanítom azért, mert nem mindenki szeret annyira olvasni, de a verseny miatt azért valamennyit mindenki olvas, ha nem is szuper vastag könyveket.

Nekem még tetszik a Golden Time, ami péntekenként van, és ilyenkor lehet STEM játékokat játszani. Ez annak a rövidítése, hogy Science, Technology, Engineering and Maths (tudomány, technika, mérnöki tudományok, matematika). Nekem az a kedvencem, amikor építünk valamit, és utána szét kell szedni. A másik, amit nagyon szeretek, a Dear Time, amikor bármit lehet olvasni abban a tíz percben. Van egy kis könyvtár is az osztályban, gyakorlatilag egy kis polc, ami tele van könyvekkel.

KM: Magyarul is olvasol?

E: Inkább angolul, mert itt nem nagyon vannak magyar könyvek, de ha kapok magyar könyvet, akkor azt olvasom.

KM: Így egy idő után majd az lesz számodra a probléma, hogyan tudod megőrizni a kiváló magyartudásodat, mert ha mindent angolul olvasol és az iskolában is angolul tanulsz, akkor a magyartudásod fog veszélybe kerülni.

E: Sokat beszélek magyarul is. Vannak barátaim Magyarországon, meg Mama és Papa, és itthon is leginkább magyarul szoktunk beszélni. Én arra törekszem, hogy mind a kettő megmaradjon.

KM: Említetted, Orsi, hogy most úgy érzitek, hogy Emíliának nem túl nagy kihívás az iskola. Ez baj? Milyen egyéb problémákra számítotok?

R: [Rázza a fejét, hogy nem baj]

KO: Most nem gondolom, hogy baj lenne, de nem tudom, hogy középiskolában mire számíthatunk. Hatodik után jön a secondary school, és még nem néztem utána, hogy mekkora lesz a szintkülönbség. Nem hagyjuk ellustulni Emíliát. Ki szoktuk egészíteni, amit az iskolában tanulnak. Amikor a férjem a szülői értekezleten felvetette, hogy milyen kevés a házi feladat, a tanárnő azt válaszolta, hogy a primary school, azaz az általános iskola elsődleges célja, hogy a gyerekek megszeressék az iskolát és a tanulást.

Problémát jelenthet, hogy rövid ideig vannak iskolában a gyerekek, és nem tudom, hogy fogjuk megoldani a felügyeletet, ha én is elkezdek majd dolgozni. Azért ezt is próbálják megoldani. Létezik a Breakfast Club (reggelizőklub), ahová 12 éves korig mehetnek a gyerekek, ezt általában az ovikban szervezik. Ez azt jelenti, hogy 7.30-tól iskolakezdésig ott vannak a gyerekek, majd utána egy tanár átkíséri őket az iskolába. Délután pedig ott van az After School (iskola utáni) vagy a Homework Club (házi feladat klub). Így talán megoldható, hogy a szülő 8-tól 5-ig el tudjon menni dolgozni.

Nagy probléma az is, hogy jelenleg nincs elegendő férőhely, nincs elegendő középiskola. Általános iskolákat, óvodákat építettek, de középiskola nem épült még, így szeptembertől bizony sokan nem fognak tudni továbbtanulni. Egyelőre figyeljük a híreket, hogyan tovább!

KM: Hogyan értékelik a gyerekek teljesítményét?

KO: Míg otthon minden hónapban minden tárgyból volt legalább egy jegye Emíliának, addig itt nem tudjuk, hogy van-e dolgozat, mert nem mondják így ki, hogy ez most egy teszt. A tanárnő óra közben értékeli őket, de a gyerekek ezt nem veszik észre. Úgyhogy nincs bennük szorongás, hogy dolgozat jön, hányast fogok kapni. Vannak írásbeli és szóbeli feladatok, amiket a tanárnő értékel, de nincs kinyilvánítva, hogy most tesztelünk. Így nincs az a stressz és felkészülés, mint otthon.

Ami teljesen eltér az otthoni rendszertől, hogy minden tanár megválaszthatja, mivel foglalkozzanak abban a tanévben. Az ő osztályuk a Minecraftot választotta, és például így dolgozták fel a legendákat. Az iskolába nekünk nem kell bevinnünk semmit,  mégsincs olyan, hogy valamit nem tudnak megvalósítani, mert nincs anyagi keret az eszközökre, papírra, ragasztóra, fénymásolópapírra.

E: Amikor olvastunk egy legendát, akkor a kedvenc részünket meg kellett építeni a Minecrafttal. Ez a legenda a kelta korszakból való, Fionn and the Salmon of Knowledge a címe, egy Fionn nevű harcosról és egy mágikus halról szól. Egy másik történet azzal a nagy éhínséggel foglalkozott, ami itt, Írországban pusztított az 1800-as évek közepén, és építettünk egy nagy hajót, hogy az emberek máshová költözhessenek. Máskor meg azt tanultuk, hogyan kell megírni egy történetet, és annak építettük meg valamelyik részét.

KO: A tanárnő mindig készít egy screenshotot a munkákról, és azt értékeli. Ahogy én láttam, félévkor lesz átfogó értékelés, de egyelőre még semmilyen írásbeli értékelést nem kaptunk. Csak az a szóbeli értékelés hangzott el, amit a tanárnő a férjemnek mondott.

KM: Ha nincs központilag meghatározott tanterv és a tanárok szabadon dönthetnek arról, hogy mivel foglalkoznak egy adott tanévben, akkor hogy tudjátok nyomon követni, hogy mit tanulnak?

KO: Úgy láttam a tanterv alapján, hogy itt Írországban kicsit keverednek a finn, a brit és az amerikai oktatási rendszer jellemzői. Amikor elhatároztuk, hogy ide költözünk, én azzal kezdtem, hogy beírtam a Google-ba, hogy Irish Primary School Curriculum (ír általános iskolai tanterv). Megtaláltam az ír oktatási hivatal oldalát és láttam, hogy onnan minden olyan anyagot és tudnivalót le lehet tölteni, amiből a tanárok is dolgoznak. Például kiderült, hogy történelemből kell a tanévben egy egyetemes történelmi témát és egy sajátot választani, de vannak ajánlások. Én úgy indultam, hogy előre felkészítem Rebekát arra, hogy angol nyelvből tudja annak a tananyagnak a speciális szókincsét, amit majd tanulnak. Így leltem rá a Twinkle weboldalra, ami nagyon jó, rengeteg óraterv is található rajta. Innen letöltöttem ppt-ket, amelyek átfogó képet adnak egy-egy témáról, mondjuk az ókori egyiptomiakról. Voltak hozzá szókeresők és feladatlapok, így végigmentünk egy-egy témán a kikötözésünk előtti félévben. Később kiderült, hogy a tanáruk is innen dolgozik, innen nyomtat ki mindent.

KM: Hogy szerveződnek a tanórák és a köztük lévő szünetek?

Az iskolában nem válnak el a tantárgyak és nincsenek 45 perces órák, hanem két szünetük van, egy rövidebb és egy hosszabb, de vannak a feladatok között rövidebb szünetek is. A gyerekek felállnak, sétálnak egyet, aztán végzik tovább a munkát.

E: Óra alatt enni nem lehet, ahhoz meg kell várni a hosszú szünetet, de mosdóba el lehet menni.

KO: Van egy bizonyos blokk, amit be kell fejezni, de ha a tanárnő látja, hogy elfáradtak, tartanak egy kis szünetet. Rugalmasabb az egész, mint a magyar iskolában. A gyerekek az órán kisebb csoportokban ülnek, nem háttal egymásnak.

E: Sokkal jobb, mert nem érzem azt, hogy van egy hatalmas kőfal előttem és ha nem fejeztem be a munkát, akkor baj van. Addig tart a munka, amíg mindenki be nem fejezi. A hosszú szünet előtt van egy erős motiváció, mert ha az utolsó kérdést előbb befejezed, akkor mehetsz enni, ha lassú vagy, akkor kevesebb időd marad.

KM: Van-e szerintetek olyan eleme a magyar iskolának, amit jó lenne átvinni az ír iskolába?

KO: Nehéz összehasonlítani a kettőt, mert mi azt a poroszos rendszert kaptuk és nekem az a természetes. Őszintén szólva, amikor először találkoztam a Helen Doron módszerrel, tátva maradt a szám!  Az ír és a brit oktatási rendszer is  gyerekközpontú, alkalmazkodik a gyerekek igényeihez (child-led learning), hiszen nincs két egyforma gyerek. Emíliának például itt vannak olyan osztálytársai, akiknek harmadikos matekkönyvük van, mert nekik nehezebben megy. Nem buktatják meg a gyereket, ha esetleg gyengébb, hanem felzárkóztatják. Nem tudok róla, hogy probléma lenne a gyerekekkel, mert izgalmasak az órák. A tanárok alapvetően holisztikus módon közelítik meg a tanítást, ami azt jelenti, hogy egyszerre veszik figyelembe a gyerekek testi adottságaiból és a személyiségükből adódó közösségi, érzelmi és spirituális igényeket. 

E: A matek a legtöbb gyereknek nehezebben megy. Az osztályban 25-en vagyunk és három csoportra vagyunk osztva matekból, így három tanár tanítja. Nagyon jó a tanárunk, mert a legunalmasabb tantárgyat is izgalmassá teszi. Amikor kétszámjegyű szorzást tanultunk matekból, akkor kapott mindenki egy hópihét, amire rá kellett írni egy szorzást, összegöngyölni és amikor elindult a zene, akkor egymásra lehetett hajigálni a papírgalacsinokat, mintha hógolyóznánk.  Amikor megállt a zene, fel kellett egyet venni, kiszámolni, felírni az eredményt, aztán újra játszottunk.

Az jó volt a magyar iskolában, hogy hamar megtanultunk kézzel írni. Az osztálytársaim csodálkoznak, hogy én milyen szépen tudok írni. Mondtam nekik, hogy én első óta ezt tanulom, és ezt menőnek tartják.

KM: Hogy működik a szülőkkel való kapcsolattartás?

KO: Itt sem lehet a szülőknek bármikor bemenni az iskolába, de ha szükséges, nagyon szívesen tájékoztatnak. Ha csak egy rövid kérdésed lenne, akkor délután, amikor kinyílik az iskolakapu, oda tudsz menni a tanárhoz és megkérdezheted. Ha hosszabb a kérdés, akkor az Aladdin applikáción keresztül érdeklődünk.  Amikor Emília elkezdte a negyediket, volt több eszköz is, amit a gyerekek harmadikból vittek át. Amikor kérdeztem a tanárnőt, honnan tudnánk ezeket beszerezni, azt válaszolta, hogy nem kell semmit megvenni, majd szól, ha esetleg szükséges. Két hét múlva kicsit aggódtam, de kiderült, hogy beszereztek mindent. Nagyon segítik a szülőket is, nem csak a gyerekeket, hogy jól érezzék magukat az iskolában.

A szülők bevonásával kapcsolatban azt látom, hogy az oviban nagyon intenzív, de itt az iskolában a szülők nem nagyon találkoznak egymással. Nincsenek közös szülői értekezletek vagy nagy ünnepségek, ahol mi is megjelenünk. Velük úgy szoktunk találkozni, hogy együtt állunk kint és várjuk a gyerekeket, vagy ha a gyerekek barátok, akkor meghívják születésnapi bulira és így kicsit szorosabb a kapcsolat. Ha van egy aktívabb szülő, akkor összegyűlnek és csinálnak egy What’s up klubot. Az Aladdin rendszerben a szülő megadja az elérhetőségét és így fel lehet venni egymással a kapcsolatot. Nincs ilyesmi, mint nálunk a szülői munkaközösség, de igazából nincs is rá szükség, mert nem kell semmit beadnunk vagy pénzt gyűjtenünk.

KM: Mesélj egy kicsit arról, hogyan működik az óvodáztatás, és mikor kezdik a gyerekek az iskolát!

KO: Itt úgy van, hogy 0-tól 6 éves korig vannak a childcare-ben (kb. bölcsőde) a gyerekek, de el lehet dönteni, hogy az utolsó két évet az oviban tölti le vagy esetleg az iskola pre-school (előkészítő) részében. Ez attól függ, hogy a gyereknek mi a jobb. Azért van kétféle megoldás, mert ami az iskolában van, az ingyenes, ami az oviban, az fizetős.

KM: El tudnád képzelni, hogy visszaköltözzetek Magyarországra és a gyerekeidet visszagondozzátok a magyar iskolába?

KO: Most nem. Azt mondják, hogy amikor az ember egy másik országba költözik és a mindennapjai részévé válik az idegen kultúra, akkor ennek a „kultursokknak” nevezett beilleszkedési folyamatnak az első része a mézeshetek-szakasz. Mi most ebben a fázisban vagyunk, amikor úgy érezzük, hogy a legtöbb új dolog szép és jó, de azt mondom, kérdezz meg egy év múlva! Most nem tudom elképzelni, hogy visszatérjünk Magyarországra. Itt a 2000-es években ugrásszerű fejlődés kezdődött, és ma már fejlettségben jóval Magyarország előtt áll Írország. Az oktatási rendszer, a családtámogatási rendszer és a mindenhol jelen lévő pozitív szemlélet számunkra hihetetlen. Emiatt nagyon jó itt élni. Írország ideális a gyereknevelés szempontjából.

Többféle módon segítik a családokat. Létezik a “child benefit”, ami nagyjából a magyar családi pótléknak felel meg, ez gyerekenként 100 euró. Vagy egy másik példa, itt az elektromos áram nagyon drága, és nagyrészt hőtárolós kályhákkal fűtenek az emberek. Nemrég minden család 300 euró támogatást kapott a fűtésszámlájára egy hónapra, így a mi fűtésszámlánk összesen 50 euró lett. Az iskolai támogatást már említettük.

KM: Ez nagyon jól hangzik! Te, Emília, milyen érzésekkel indulsz el reggel az iskolába?

E: Azok az érzések, amik az oviból és a másik iskolából maradtak, hogy mindig félek, hogy valami rossz történik velem, azok még nem múltak el. Nehéz elindulni, de abban a pillanatban, ahogy beérek az iskolába és elkezdődik a nap, nagyon örülök, és nem is szeretnék hazajönni, nagyon szeretem az iskolát. Minden napot szeretek, főleg az olvasási időt. Az a jó, hogy minden nap más. Nincs órarendünk, mint otthon, hanem mindennap az aznapi órák fel vannak rakva a táblára és akkor tudjuk meg, mit fogunk csinálni. Olyan is van, hogy meglepetés, amit csinálunk, mondjuk történelemóra helyett megnézzük egy másik osztály előadását.

KM: A mostani iskoládban hogy kezelik, ha egy gyerek bánt egy másik gyereket?

E: Itt nem úgy van, hogy ha valakit bántanak, akkor nem mondja el a tanár néninek, hanem pont az ellenkezője. Ha szólunk, hogy bántott valaki, akkor a tanár néni elbeszélget a gyerekkel, de nem úgy, hogy leharapja a fejét, hanem kedvesen és úgy, hogy senki más ne hallja. Meghallgatják mind a két felet, és utána eldöntik, hogy mi történjen. Egyszer velem is előfordult, hogy összeütköztem valakivel, ő dühös lett rám és elkezdett velem kiabálni, én meg nagyon megijedtem. A többiek szóltak a tanár néninek, ő pedig mindkettőnket meghallgatott arról, hogy szerintünk mi történt. Bocsánatot kértünk és utána minden oké volt, újra barátok lettünk. Úgy érzem, itt nagyon egyszerű megoldani problémákat. A suliban teljesen biztonságban érzem magam. Szeretek barátkozni és sok barátom van.

KO: A tanárok bevonják a gyerekeket a konfliktuskezelésbe. ‘Mit gondoltok, hogy lehetne megoldani ezt a helyzetet úgy, hogy mindenki elfogadja?’ És a gyerekek elkezdik közelíteni egymáshoz a megoldást. Általában meg is oldják ők maguk.

KM: Az elmondásotok alapján jó helynek tűnik az ír iskola!

Igen, és rengeteg egyéb élménnyel is gazdagodtunk itt Írországban. Néha csak kapkodjuk a fejünket, hogy működik valami, amiről nem is gondoltuk. Otthon is rengeteg szabályzat van, de itt ha egy szabályt kifüggesztenek, azt be is tartják. Nagyon fontos szabály a befogadás és a bullying tiltása. Mindenkit befogadnak, legyen bármilyen náció vagy sérült ember, ők integrálják. Ez az óvodában és az iskolában is meg van fogalmazva. Erre az egyik jó módszer, hogy megkérik a gyerekeket, hogy meséljenek az otthoni szokásaikról, a kultúrájukról. A naptárukba be van írva, hogy melyik gyerek országában mit mikor ünnepelnek, és ezeket megünneplik együtt a gyerekek. Például az iskolában földrajzóra keretében kaptak egy „bőröndöt”, „repülőre ültek” és megnézték, hogy Európa különböző országaiban hogy ünneplik a karácsonyt. Minden országról összegyűjtötték a bőröndbe, amit tanultak. Volt útlevelük, mindenhonnan küldtek képeslapot és a gyerekek mesélhettek saját otthoni szokásaikról. A lényeg, hogy mindenkit befogadnak és elfogadnak olyannak, amilyen.

__________________________________

Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!

Szokásos kéréseim a végén:

Ez a blog szakmai-módszertani jó gyakorlatok megosztására jött létre. Az első, mintegy 30-40 írás, ilyen tartalmú. Ezért:

Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.

A sorozatok elnevezései - szándékaim szerint - magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.

Legújabb sorozatom, az „Egy csónakban evezünk!” címet viseli. Ebben olyan írásokat várok, melyek a szakmaközi együttműködésről szólnak az oktatás-nevelés, a szociális-gyermekvédelem, és az egészségügy területei között.

Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!

Email, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:

igyislehetlehetigyis@gmail.com

Budapest, 2024-04-21 

Vajda Zsolt

Szociális munkás

www.co-treme.hu

Az írásban szereplő képek forrása: www.pixabay.com