Így is lehet, lehet így is! 109.
Ajánló:
Hááát… az… most nincs, kedves bloglátogató.
Csak egy kérdés a levegőben:
Vajon mennyi ilyen ügyfél, kliens, ellátott, gondozott (Oh, ez a sokféle elnevezés!) van a mi szféránkban, akiknek története, élete, szenvedélye volt, van és talán lenne is még, ha nem veszítette volna el…? Szerintem pont annyi, ahányan megfordulnak a szociális – gyermekvédelmi szolgáltatás-, és intézményrendszerben.
Nincs szolgálat muzsikaszó nélkül...
(Közalkalmazotti cafetéria hangjegyutalvánnyal )
Mindig nagyon lassan szürcsöli a kávét. Mintha nem akarná, hogy elfogyjon.
Persze, nagyon jól tudja, hogy véges az itt eltölthető ideje, mert nem egyedüli kliensem, és egyéb elfoglaltságaim sem engedik, hogy egész napokan az irodámban töltse.
Figyelem a behúzott nyakát, összegörnyedt hátát és lesütött szemeit.
Próbálom elképzelni azt a bohó utcazenészt és életművészt, aki hajdan lehetett a tangóharmonikájával együtt. Elválaszthatatlan páros jóban-rosszban. Nem is páros.Ők ketten pontosan az az eset, amikor egyé válik a hangszer a muzsikussal örömteli zenélésben bárhol, bármikor. Ahová éppen elveti a sors. Napsütötte budapesti utcáktól, Amsterdamon át, a Fölközi-tenger szigetekig.
Most pedig oda, amire azt szokás mondani „a gödör legalja“. Ahol a nyirkos hidegnek még a bőr alatti intimzóna sem szent, és amely az éhséggel összedolgozva lassú alattomosággal kezdi ki a mindenkori egységet, s ahol mára már külön-külön vergődik a muzsikus és hangszere.
Hajlék ugyan akad egy hajdani barát garázsában, de abban sem fűtés, sem víz. Néha szorongva bedugja a hősugárzót, hogy meg ne fagyjon, de a tudat, hogy nem képes majd kifizetni a villanyt, erősen visszaveti a melegedés vágyát.Néhány segítőkész ember jóvoltából akad majdnem rendszeres élelem is. Meg az önkormányzat is valami kevéskét juttat.
Na és a szolgálat. Az egyszemélyes.
Egyetlen kapaszkodója az emberi kapcsolatok terén, mert senki emberfiának nem mer a szemébe nézni! És „egye a fene” az embereket, de már a harmonikáéba sem! Ahogy telnek a sivár hónapok, a vidám muzsikus átlényegül két lábon járó „bocsánat hogy élek”- é.
Már harmadik hónapja nap, mint nap, reggeli menetrend szerinti tejeskávé-kifli mellé kilószámra kanalazom belé a biztatást, túlélőkedvet, osztom neki az életmentő feladatokat, de a depresszív állapotok egyre rohamozzák. Hosszú a tél. Testileg, lelkileg merül. Pedig már nagyon jó lenne, ha a kezemet, amelybe olyan görcsösen belekapaszkodott, felváltaná valami más. Mondjuk a harmonikája.
Aztán a tavasz jöttével egyszer csak érkezik egy sansz. A közösségi ház vezetője egyben a szociális bizottság tagja, hát teremt neki lehetőséget újra kicsit muzsikálni. Emberek közt. Két hét kőkemény munka, hogy rávegyem, vállalja, s hogy meggyőzzem, meg tudja csinálni! Két hét, napi ezernyi „igen“ és napi ezernyi „nem“. Feszülések a végtelenségig.
Délelőtt azzal bocsátom útra, hogy nem futamodhat meg!
- Este ott a helyed a közösségi házban harmonikástul! Pontban öt harminckor.
Persze, nem vagyok nyugodt. Öt óra körül bevágódok az autóba és meg sem állok a rendezvény helyszínéig. Úgy kucorog hátul a sarokban, mint egy elveszett, megrémült kisgyerek. Az arca sápadtsága szinte összeolvad a hófehér szakállával és úgy fest, mint egy albínó Mikulás.
De amikor észrevesz, felragyog az arca és ettől orcáin tanyát ver némi haloványka eleven pír. Intek neki, és igyekszem szó nélkül sugallani, hogy mennyire büszke vagyok arra, hogy nem futamodott meg. Alig észrevehetően kihúzza magát.
Amikor érkezik az ideje, kézbe veszi a hangszerét és ők ketten pillanatok alatt újra egyek.
- Neked ... – mondja szemlesütve, amikor elhalad mellettem. Alig hallhatóan, félszegen, mintha attól tartana, a fülemig jut.
- Köszönöm... – válaszolok meghatottan, inkább csak magamban, hogy ne zavarjam meg azzal, hogy hallottam.
Kisvártatva felcsendülnek a Piaf-féle „nem bánok semmit sem…” első akkordjai.
Elönt a hála ezért az ajándékmuzsikáért, hiszen ez a legtöbb, amit adhat. Önmagának.
Lovretics Gerti
Szociálpedagógus
__________________________________
Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!
Szokásos kéréseim a végén:
Ez a blog szakmai-módszertani jó gyakorlatok megosztására jött létre. Az első, mintegy 30-40 írás, ilyen tartalmú. Ezért:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, mert példaadónak, jó gyakorlatnak tartod, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy email a lenti címre. Szimpla leírásokat is várok, de még jobb, ha link, honlap, fotó, videó, valamilyen dokumentum is rendelkezésedre áll. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható. Ezek hiányában is írj, oszd meg tudásod, tapasztalatod, adj hírt szakmai–módszertani megoldásokról, eredményekről, innovatív, kreatív megvalósításokról.
Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.
A sorozatok elnevezései - szándékaim szerint - magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.
Legújabb sorozatom, az „Egy csónakban evezünk!” címet viseli. Ebben olyan írásokat várok, melyek a szakmaközi együttműködésről szólnak az oktatás-nevelés, a szociális-gyermekvédelem, és az egészségügy területei között.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
Email, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2023-08-10
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Az írásban szereplő képek forrása: www.pixabay.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.