Így is lehet, lehet így is! 125.
Kedves bloglátogató, kedves szociális szakember!
Előszó
Idézet az alábbi írást kísérő levélből:
„Kedves Zsolt!
Amikor szakmai tréningeken felteszik a kérdést, hogy kit mi vitt erre a pályára, nekem mindig ez a történet jut eszembe. Ha belefér az oldal témaköreibe, szívesen megosztom másokkal is.”
___________________________
Hááát… amikor elolvastam a történetet, az jutott eszembe, hogy akár belekezdhetnék egy új sorozatba is a blogon, meghirdethetném ezekkel a feltett kérdésekkel és valami ilyen témákkal, címekkel:
- Mi indított erre a pályára?
- Mit keresek én itt a szakmában?
- Hogyan, mivel kezdődött a munkám?
- És így tovább…
Mert fontos, hogy a fentiekre valamiféle választ, gondolatot, érzést keressünk. Különösen, ha szakmai identitásunkban elbizonytalanodunk, amikor már nem mutat egyértelmű célt a „belső iránytűnk”, amikor keresni kell a motivációnkat, elköteleződésünket.
De nem ragozom tovább, hisz úgyis értitek…
És nem indul új sorozat, hiszen ezek történetek, ha úgy tetszik, sztorik. Személyes történetek arról, hogyan találtál rá a segítésre és hogyan talált rád a segítés.
A következőkben egy kolléga történetét olvashatjátok erről.
_________________________________
Mesén kívüli mese
(Szeretem ezt az emléket, erősen gyanítom, ez indított el a segítő hivatás felé... )
Este fél tíz van. Elszontyolodva állok egy idegen cseh városka pályaudvarán. Egyedül, a magam tizenöt évével és őrült nagy pakkal, amelyben lapul közel két hónapra való cucc.
Csillagokat nélkülöző, fagyos idő van és én igyekszem nem kétségbeesni. Vagy csak épp-hogy.
Amikor pár perce a busz bekanyarodott a kihalt állomásra, besejlett, hogy az a járat, amit a piszkos ablaküvegen át látok elhaladni a szemközti sávban a csatlakozásom lenne az úti célom utolsó szakaszához. (A kollégium, ahová tartottam, kb. 400 km messzeségben volt, a kiindulópontomtól és ez az utolsó 30 - nál történt, amikor mobiltelefon még sehol. )
Megérzéseim már ebben a zsenge korban is jónak bizonyulnak.
Buszpályaudvar kinyúlik egy lakótelep háztömbjei közé, hát elindulok. Hátha valamelyik járdaszéli megálló mégis kínál valami megoldást. Igazából picit sem bízok ebben, de legalább úgy érzem, mintha tennék valamit. Aztán elképzelem, hogy a hajnali első buszig itt keringek a háztömbök körül, hogy meg ne fagyjak.
De két kör után nem már bírom tovább húzni vonni magam után a két hónapra való ellátmánnyal megpakolt táskát. Megállok a járda szélén és inkább ráülök, megrekedve az otthoni szobám melege és az internátus kedves zsivaja közt.
Valahogy el kell múlatni az időt. Hosszú éjszakának nézek elé.
Sóvárogva nézem a kivilágított ablakokat és próbálom kitalálni melyik mögött milyen élet zajlik.
Az egyikbe beleálmodok gyertyafényes vacsorát, másikba kissé fásult, de békés középkorú házaspárt, harmadikba gyerekvircsaftos idegbajt. Negyedik mögé egy egyedül élő kedves öreg nénit. Ott ni, a második emeleten. Az az ablak pont olyan, mintha egy anyókát rejtegetne. Olyat, mint a mesékben. Bölcset, mosolygósat, jóságosat. Ahogy épp valami finomságot készít, annak, aki betéved hozzá.
Képzelgés közepette a szemem sarkából észlelem, hogy közeleg egy fiatal pár. Szerelmesen andalognak, meg-megállnak egy ölelésre.
- Nnna..mondhatom, jó időt választottak randevúzni – gondolom és kissé megrázkódom a hidegtől, amely kezd bekúszni egészen a csontjaimba. Igyekszem nem bámulni őket, bár jól esik végre eleven embert érzékelni, akár csak egy áthaladó pillanat erejéig.
De a pár nem halad el. A fiú és a leány megáll. Kicsit bámulnak, majd a lány megszólal.
- Te mit csinálsz itt?
- Várom a reggeli buszt… - mondom egykedvűen és remélem a sötétség elrejti a megcsillanni látszó könnyeimet.
Idáig elég jól elvoltam, de most, mintha velük együtt megérkezett volna az elkeseredettség. Talán azért, mert a szívembe megsajdult, hogy nekik van hová menniük, ők nem fognak reggelig fázni és nem lesznek egyedül.
A pár összenéz.
-Gyere! – nyújtja a fiú a kezét. Ilyen egyszerűen. „Gyere” és én egy szó nélkül követem őket.
Elvezetnek abba a házba, amely ablakait bámultam.
Második emeleten becsöngetnek egy ajtónál.
Egy öreg néni nyitja. Olyan, amilyent a mesékben látni és amilyent elképzeltem a negyedik ablak mögött a második emeleten. Mosolygós, jóságos, bölcs.
-Nagyi, itt találtuk az utcán… - mondja a fiú.
Ilyen egyszerűen. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne elveszett gyerekeket rakni öreganyjuk küszöbére.
És mire feleszmélek, már köddé válik a párjával.
Mint a mesében.
Az öreg néni kedves mosollyal betessékel. Nem sokat beszél, nem kérdez. Pillanatok alatt egy terített asztal előtt találom magam és már rakja is elém a gőzölgő kakaót friss vajas kiflivel. Épp most sült ki. Amíg megeszem, elkészíti a fekhelyet.
Forró kakaó, vastag dunyha, öreg néni melegséges tekintete.
Teljes szívemből hálát rebegek az égnek és abba a melengető érzésbe alszom bele, hogy léteznek csodák mesekönyvön kívül is.
Lovretics Gerti
szociálpedagógus
_______________________________
Kedves szociális, gyermekvédelmi területen dolgozó kolléga!
Szokásos kéréseim a végén:
Ez a blog szakmai-módszertani jó gyakorlatok megosztására jött létre. Az első, mintegy 30-40 írás, ilyen tartalmú. Ezért:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, mert példaadónak, jó gyakorlatnak tartod, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy email a lenti címre. Szimpla leírásokat is várok, de még jobb, ha link, honlap, fotó, videó, valamilyen dokumentum is rendelkezésedre áll. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható. Ezek hiányában is írj, oszd meg tudásod, tapasztalatod, adj hírt szakmai–módszertani megoldásokról, eredményekről, innovatív, kreatív megvalósításokról.
Mindezeken túl a "Van egy sztorid?" és a "Szociális szakember egy napja" sorozatokba is várom írásaitokat.
A sorozatok elnevezései - szándékaim szerint - magukért beszélnek. De ez csupán a téma, a forma. A tartalmat ti adjátok.
Legújabb sorozatom, az „Egy csónakban evezünk!” címet viseli. Ebben olyan írásokat várok, melyek a szakmaközi együttműködésről szólnak az oktatás-nevelés, a szociális-gyermekvédelem, és az egészségügy területei között.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
Email, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2024-03-24
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Az írásban szereplő képek forrása: www.pixabay.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.