Így is lehet, lehet így is 38.

Nem rég közzétettem egy bejegyzést, amiben arra kértem a kollégákat, írják meg egy napjukat. Úgy, ahogy történt. És ha maradt energiájuk, akkor írják meg, azt az elképzelt variácót is, ahogy szerintük kellene, kívánatos volna hogy történjen. 

A kérésem, felhívásom itt olvashatod:

https://igyislehet-lehetigyis.blog.hu/2020/02/23/a_szocialis_szakember_egy_napja_ami_van_es_ami_idealis_optimalis_lenne

Az első írás nem váratott sokat magára. Nagyon szépen köszönöm! Hamar közzé is teszem. 

Azt elhatároztam, hogy semmilyen jelzőt, véleményt, ajánlót, kommentálást nem teszek a beérkező írások elé. Bízom a kollégákban. Most, nehéz megállnom ezt az elhatározásom, mert hosszan tudnám dícsérni. 

De "beszéljen" helyettem inkább ő. (A szerző kérésének megfelelően anonim módon.)

Egy munkanapom iskolai szociális segítőként

Reggel 8-ra beérek a patinás elitgimnáziumba, már becsengettek, csend van. A portás hölgy kedvesen mosolyog, cseverészünk az időjárásról, odaadja az irodám kulcsát. Kiváltságos vagyok az iskolai szociális segítők között, a legtöbb kollégámnak nincs irodája, a szerencsések használhatják az orvosi szobát, ha épp nincs rendelés, a kevésbé szerencsések csak a tanáriban kapnak egy asztalt, széket, és ha diákokkal találkoznak, azt üres tanteremben, folyosó szögletében teszik. Az én irodám pici, de lakályos, sok éve dohányzó helyiség volt, még érezni a linóleumba ivódott cigarettafüstöt, de a két fotel kárpótol, amibe a segítő beszélgetésre érkező diákokat vagy konzultáló pedagógusokat kínálhatom hellyel.

 Bekapcsolom a laptopom - mert - szintén kiváltságosként- én kaptam a státuszomhoz laptopot. Elolvasom a leveleimet, megválaszolom, ami sürgős. Nyitva az ajtóm, szünetben jön egy lány időpontot egyeztetni. Csóválja a fejét, hogy a hétre már nem tudok adni neki, végül túlórában vállalom - majd máskor lecsúszom. 

 Második órában érkezik egy lány. Sír. Már tegnap is volt nálam, elhagyta a barátja, nem tud nélküle élni, nem tudja, hogyan tovább. Önerőből vásárolt százas papírzsebkendő csomagom jelentős részét elhasználta tegnap, ma szintén bőségesen fogyaszt belőle, zokog. Nem aludt éjjel, napok óta nem eszik, a fiú nem hajlandó vele beszélni, mit tegyen? - Krízisintervenciós ismereteimet elővéve beszélgetek vele, kezd megnyugodni. Empatizálok vele, a kétségbeesése a saját szakításomat juttatja eszembe, ráadásul a szeretett férfi neve is ugyanaz. Kétirányúvá válik a munka, dolgozom vele, és dolgozom magammal. Megbeszélünk másnapra is egy találkozást, ahogy a délutáni tevékenységeit is részletesen kidolgozzuk, öngyilkossági veszély nincs, nyugodtan engedem el.

 Szünetben elrohanok mosdóba, mély lélegzetet veszek az előző beszélgetés nehézsége miatt. Nincs időm elmélázni, a wc és a tanári szoba között félúton megállít egy osztályfőnök, hogy mi van XY-nal, mert megint több az igazolatlan hiányzása, és úgy tudja, beszéltem vele múlt héten. Gyorsan válaszolok, jelzem, hogy sietek. A kézmosóban egy másik osztályfőnök kérdezi, hogy bemennék-e hozzájuk valamikor pályaválasztási foglalkozást tartani, mert ezek a 11. osztályosok azt se tudják, mit akarnak. Kérem, hogy írjon e-mailt, egyeztessünk, mert nincs nálam a naptáram. 

 Mire visszaérek az irodámba, már vár a 3. órára beírt kliens, egy fiú, aki havonta legalább három tantárgyi versenyre megy, éjszakákba nyúlóan készül rájuk, élete is alig van. Zárkózott, felváltva könyörgött neki az édesanyja és az osztályfőnöke, hogy beszélgessen velem, de most már hetek óta jár hozzám önként. Lassú, megfontolt, és amilyen profi matematikából, olyan esetlen, ha az érzéseiről kell beszélni. Nem érti önmagát, a működését, automatikusan hajtja magát, maga sem látja a célt, csak hiszi, hogy egyszer jobb lesz. Nyitott kérdésekre is tőmondatokban felel, nem lehet tudni, hogy éppen elmélázik a válaszon vagy unja a beszélgetést. Célként azt határoztuk meg, hogy azon fogunk dolgozni, hogyan lehetne boldogabb, miközben sikeres is. 

 Van egy tanórányi szünetem, megírom az adminisztrációt, készülök a délutáni csoportfoglalkozásra. 

 Ismét egy kliens érkezik, hónapokkal ezelőtt keresett meg, hogy évek óta nagy titokkal él: homoszexuális. Egyre inkább nyomasztja, hogy nem tud róla a család, a barátok közül is csak egy. Hetek alatt dolgoztuk ki együtt, hogyan "comingoutolhatna" az édesanyjának, minden eshetőséggel számoltunk, minden ezzel kapcsolatos félelmet átbeszéltünk, lépésről lépésre, az ő tempójában haladtunk. Mikor már akkora volt a nyomás benne, hogy naponta álmodta újra ezt a beszélgetést az anyukájával más és más kimenetellel, akkor végre előállt vele. Minden opcióra felkészültünk, csak arra nem, ami valójában történt: az anyuka azt mondta neki, "nem baj, így is szeretnélek, de te nem vagy homoszexuális, ez csak átmeneti, majd kinövöd". A szülőkonzultáción áthatolhatatlan falak, a gyerek szakirodalmi hivatkozásai és személyes érzései sem tudták az anyát megingatni. Azóta a diák titokban jár hozzám, bár az anyuka nem tiltotta el, de nem örülne neki. Hetente nyújtom neki a megértést, a támogatást, és segítem át az amúgy is viharos kamaszkoron.

 Az iskolából a kollégium felé tartva beiktatok egy ebédet a közbeeső étterembe, drága dolog menüt enni, de ilyen nap után megérdemlem. 

 A kollégiumba érve konzultálok egy nevelőtanárral egy gyerekről, aki annyira nem tud beilleszkedni a kollégiumi életbe, hogy azt mondta, inkább vonat elé ugrik, mint ott maradjon a tanév végéig. Beszélgetés a gyerekkel, telefon az édesanyával, egyeztetés a kollégiumi nevelővel ismét...

 Önismereti csoport, 6 frusztrált kamaszfiú, akik önként jönnek. Kreatív technikákat alkalmazunk, úgy rajzolnak, mint a kisgyerekek. Ömlik belőlük a szó, káromkodnak, csodálkoznak, hogy nem szólok rájuk. A csoportszabályokat ők hozták, a káromkodás nem volt tilos. Mikor látják, hogy engem nem zavar, abba is hagyják, semmi érdekes nincs így benne. Reagálnak egymásra, remek az együttműködés.

 Hazafelé fáradtan bandukolok, megdolgozódik az ember lelke ebben a munkában.

A szokásos a végére:

Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!

 E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:

igyislehetlehetigyis@gmail.com

Vajda Zsolt

Szociális munkás

www.co-treme.hu