Így is lehet, lehet így is! 53.

Kedves kolléga!

A képválasztásom nem véletlen, nagyon is tudatos. Sokan tapasztaltuk már, milyen az, amikor gúzsba kötve végezzük munkánkat. És ha ránk érvényes ez a kifejezés, akkor az ügyfeleinkre – különösen, ha gyerekek, fiatalok – százszorosan érvényes a gúzsba kötés. Mi pedig, ebben a szférában dolgozó szakemberek, a gyerekekhez, fiatalokhoz hasonlóan visszük magunkban ezeket az eseteket. Feldolgozva vagy éppen feldolgozatlanul…

Az alábbi történet sok évvel ezelőttről való. De azt kell mondjam időtlen. Hiszen máig számtalanszor jön szembe velünk hasonló akár az oktatás, akár a gyermekvédelem felől. Itt lenne az ideje, hogy ne olvashassunk többet soha ilyenekről!

A történet írója anonimitást kért.

____________________________________________________________

Szélmalomharc a gyermekvédelemben

Az alábbi események egy gyermekotthon speciális részlegén játszódtak le több mint 10 évvel ezelőtt. Szabadidő-szervező nevelőként és drogprevenciós szakemberként kezdtem ott dolgozni pszichoaktív szerhasználó lányok csoportjában.  Másfél éven keresztül töltöttem be ezt a pozíciót, de már talán az első napon is észleltem valami „furcsa” atmoszférát, amit ekkor még az intézmény adottságainak tudtam be. Világtól elzárt intézmény, nehézsorsú, a belső normákhoz nehezen alkalmazkodó fiatalok, több évtízed alatt berögzült hibás működési mechanizmusok, mélyen gyökerező patriarchális értékrend. Bár megérkezésemkor még inkább csak a kihívást láttam a rám bízott feladatban, az idő előrehaladtával érték – és kulturális különbségek mentén kialakult feszültség egyre inkább rányomta a bélyegét a mindennapjaimra.  Tisztában voltam vele, hogy hova megyek dolgozni, a szakmában már hallottam hírhedt történeteket erről az otthonról, azonban a valóság napról napra újabb döbbenetet váltott ki belőlem.

 Most, ahogy elkezdtem az írást, még mindig tele vagyok indulatokkal és az akkor átélt tehetetlenség érzése lebénított. Így az objektivitást maximálisan nem ígérhetem e történet keretein belül, de megpróbálom az archivált dokumentumok segítségével kivédeni a szubjektivitás túlsúlyát.

A több megtörtént eset közül egy olyat választottam, ami a mai napig nem hagy nyugodni.

Az egyik esti ügyelet alkalmával egy kamasz lány megkeresett, hogy akkor és ott szeretne valamit elmesélni nekem, de tudja előre, hogy úgysem fogom elhinni, amit mond. A beszélgetés intim légkörben, nyugodt körülmények között zajlott, a csoportban már minden lány aludt.

Megosztotta velem, hogy az intézet igazgatója, aki egyben a lányok gyámja is, többször félreérthetően ért hozzá. Több történetet mesélt el aznap éjszaka. Alig egy hónapja dolgoztam ott, és nekem is voltak hasonló impresszióim arról, hogy az otthonban uralkodó viszonyok a felnőtt férfiak és a lányok között „furcsák”. Az egyik nevelővel megosztottam érzéseimet és az elmondott történetet. A reakció nem lepett meg. Kollégám véleménye egyértelműen az volt, hogy a lány hazudik. Másnap beszéltem az intézet pszichológusnőjével, aki szinte „Messiásként” tekintet rám.  Ő egy hónappal előttem kezdett az otthonban dolgozni, és hasonló benyomásai voltak, mint nekem, úgy érezte, hogy munkahelyünkön mélyen őrzött titkok vannak.

Megbeszéltük, hogy bizalmasan kezeljük az információt, de nem tudtuk felmérni, hogy a történetek mennyire reálisak (a valóságalapjuk nem lehetett kérdés, inkább a körülmények…). „Emma” -t arról biztosítottuk, hogy minket bármikor megtalál, jelezze időben, ha problémája van, és szeretne még beszélgetni ezekről a megéléseiről, tapasztalatairól.  Nem volt viszonyítási alapunk, mérlegelnünk kellett a játszma esélyét is, azonban az nyilvánvaló volt, hogy az intézetben uralkodó légkör nem befogadó erre a történetre. Közben az általunk szervezett programokon (filmklub, beszélgetős csoportok, külsős programok) egyre nagyobb számban vettek részt a lányok, akik hamar megkedveltek minket, és egyre több féltett titkukat osztottak meg velünk.

Két lány arra is vállalkozott, hogy mélyinterjút adva, diktafonnal rögzítsem az általuk elmondottakat. Nap mint nap észleltem, hogy az igazgatóhelyettes, nem helyénvaló módon dicsérgette a lányokat, akik a gyermekfelügyelő nők által csinosan felöltöztetve indultak útjukra a híd alá. Erről a helyről köztudott volt, hogy ott prostituáltak árulják a testüket. Láttam azt is hogyan karolta át a gyám a lányokat a lépcsőfordulóban, akik kínosan mosolyogtak, azonban kiszolgáltatott helyzetük miatt elviselték a nem kívánt érintéseket.

A vezetőség felé többször jeleztük, hogy szupervizor segítségét kellene kérni a munkánkhoz és az ő munkájukhoz is, azonban csak a mi teamünk számára tudtuk kiharcolni ezt a lehetőséget, a többi dolgozó nem tartotta szükségesnek az ilyen jellegű támogatást.  Nálunk egy pszichiáter tartotta a szupervíziót. A leülések előtt egyik kollégánk füstölőt gyújtott, ezek után pedig azt terjesztették rólunk, hogy mi valami furcsa szeánszokat tartunk, kéthetente a csoportszobában.

A már említett patriarchátus, a merev alá-fölé rendelt viszonyok, a játszmahelyzetek, a kiégett, alkoholizmussal küzdő nevelők vagy azok, akik másod-harmad állásként éppen, hogy beestek ügyelni az otthonba és az, ahogy mi felkavartuk a megszokott működésmódot, pattanásig feszült helyzetet alakított ki a gyermekotthon zárt falai között.

Egyre több olyan esemény történt, melyek mind szakmailag, mind erkölcsileg elfogadhatatlanok egy megfelelő értékekkel rendelkező szakember számára. Voltak nevelők, tanárok, akikkel közeledtek volna az álláspontok, de a teamünk és a szakmai vezetőnk ekkor már nem volt kompromisszumkész. Egyszerűen nem tudtuk elfogadni azt, ami bent zajlik, a benti nevelők pedig elfordultak tőlünk, és kialakult egy állandósult háborús helyzet, amibe előszeretettel vontak be kamasz lányokat, akiket ez a rendszer amúgy is játszma helyzetekre szocializál.

A felmerült problémákat leírtuk, több a szakmában ismert szakembernek is jeleztük tehetetlenségünket, ami szintén meglepő tapasztalattal járt. Amíg négyszemközt beszéltünk ezekkel az emberekkel, mindenki a megértésről és támogatásról biztosított minket, ahogy azonban kivittük szakmai fórumokra az eseteket, ugyancsak bénult viszony uralkodott, amit a gyermekotthonban tapasztaltunk. Mindenhol - a TEGYESZ-ben, a minisztériumban dolgozó ismerős szakembernél, az önkormányzat gyermekvédelmi osztályán dolgozó szakembernél – tehetetlenséggel, apátiával és a helyzettől való félelemmel kellett szembe néznünk. Miközben mélyinterjúk, írásos feljegyzések egy országos hetilapban interjú és egy 7 fős szakember gárda benyomásai, feljegyzései és nem utolsó sorban a lányok jelzései álltak mindezekkel szemben. Nem volt elég…

Az egyik kislány, aki a mélyinterjút adta a következőket mondta:

„Én nyíltan elmerem mondani, hogy mi zajlik itt a…-ban, de azt is tudnod kell, hogy semmi, de semmi nem fog változni, láttam én már kirúgatni olyan nevelőt, aki értünk akart itt tenni. Akkor és ott megmondta nekik a diri, hogy innen repülni fog, ha még egyszer felbolygatja itt a házat. Nekünk sem hittek és neki sem, ez az egész rohadt intézet tudja, hogy itt nagy gáz van, de mindenki leszarja. Bárcsak ne lenne igazam… csak tudod, az a rohadt ebben a helyzetben, hogy ti nevelők elmehettek a balhé után, de velünk mi lesz…”

A zűrös időszak végén megtörtént az a tragédia, amitől tartani lehetett, az egyik éjszakán „Leia” elmesélte, hogy az éjszakára beosztott férfi kolléga (aki ráadásul, új kolléga volt, nem a régi rend híve és szakember!)  háromszor létesített vele szexuális kapcsolatot. Végig remegtem a műszakot, és olyan dühöt, fájdalmat, keserűséget éreztem, ami azóta is fáj, ha előhívom ezeket az emlékeket. A vezetőség másnap továbbra is azt gondolta, hogy „Leia” nem mond igazat. A rendőrség is azzal magyarázta az eseményt, hogy a lány (16 éves!) kihívóan viselkedett. A bírósági tárgyaláson jelen voltam, mint tanú. Az ítélet: 1 év felfüggesztett és 5 év eltiltás a szociális munkától.

Sajnos azt kell írnom, hogy ez az eset volt a jéghegy csúcsa, de senkit sem akarok sokkolni a többi történettel és abban is bízok, hogy a több, mint egy évtizede hátrahagyott intézmény ma már kevésbé így működik.

Persze az esetet részleteiben és a dokumentumok alapján érdemes értékelni és áttekinteni, de a dilemmám a mai napig is ugyanaz. A gyermekvédelemben vállaltam akkor és ott munkát és azt kellett tapasztalnom, hogy a gyermekeket nem védte meg a rendszer, csak ártott és mélyen megalázta, bántalmazta megsértette őket. Mondhatnám azt is, hogy kihasználta védtelen helyzetüket és a rendszer működtetői, szakemberei inkább messziről elkerülték a szembesülést. Neki mentünk fejjel a falnak- kaptuk ezt a visszajelzést többektől. Én meg azóta is kérdezem magamtól, vajon hogyan kellett volna jelezni, hogy itt nagyon rossz dolgok történnek? Leírtunk szinte mindent- hiszen az írásbeliség fontos, ezt megtanultuk. Rögzítettük, amiket a lányok mondtak, többen, több módszerrel hallgattuk meg őket, végig figyelve a diszkrécióra, addig amíg semmi nem bizonyítható, ám közben felőrölt minket a folyamatos feszültség, az intézményen belüli harcok, a hozzánk beutalt lányok ténylegesen nagyon nehéz, kilátástalannak és feldolgozhatatlannak tűnő élettörténetei. Aztán amikor belülről nem jött a segítség, feloldás, szembenézés, kivittük a falakon kívülre a történetet, gyermekvédelemben dolgozó kollégák, szakértő körébe…

Végül maradtak az egyéni megoldások, elfojtások és a düh. A felmondásom alatt egy pszichiáterhez jártam, aki segített a feldolgozásban, illetve két évvel az események után két egyetemi tanár is segített, hogy túl tudjak lépni a tehetetlenségemen.

Természetesen felmondtunk az intézményben. Mennünk kellett. Egy klinikai szakpszichológus, aki a szakmai vezetőnk volt, egy egészségnevelő tanár, egy addiktológiai konzulens, akivel 4 éve dolgoztunk együtt egy drogambulancián, két kreatív gyermekfelügyelő népművelő, egy pszichiáter szupervizor és egy pedagógus nevelő. Talán utóbbi sérült a legjobban, hiszen ő a régi kollektívájával ment szembe.

A tény, hogy a szakma összezárt és az állásukat, pozíciójukat féltő szakemberek inkább a homokba dugták a fejüket, oda vezetett, hogy ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy az állami gyermekvédelmi szakellátásában valaha is elhelyezkedjek.

Utolsó alkalommal, amikor az intézményben jártam, az udvaron dohányzott az egyik lány, akinek a mélyinterjújából közöltem részletet, és messziről néztük egymást. Csak én láthattam a bizonytalanságot, félelmet, bánatot a szemében. Jött volna felém, de megtorpant, hirtelen rájött, hogy akkor és ott már nem lehet jóba azzal a nevelővel, aki szembe ment azzal az intézménnyel, ahol ő még évekig élni fog.

_________________________________________________

Kedves kolléga!

Korábban többször próbálkoztam megszólítani a szociális – gyermekvédelmi területen dolgozó kollégákat, hogy írják meg egy napjukat. Annak bármilyen vetületével, bármilyen megközelítésével.

Erről szóló felhívásaim közül a legutóbbit itt olvashatjátok:

https://igyislehet-lehetigyis.blog.hu/2020/04/15/a_szocialis_szakember_egy_napja_felhivas

Bár volt olyan írás, melynek „látogatottsága, olvasottsága” az index blog címlapra kerülésének köszönhetően 10.000 azaz tízezer fölött járt, kezdeményezésem nem volt sikeres. Nem érkeztek írások.Most újra próbálkozom, ám más formában.

Van egy sztorid? A munkádról, a szakmádról, sikeredről, kudarcodról, humoros történetről, szomorú történetről, felkavaró történetről, ironikus történetről. Egyszóval bármilyen történetet szívesen teszek közzé. Formai megkötést nem tennék. Sztori, történet, novella, helyzetleírás, bármit elfogadok és veled egyeztetve közzé is teszek itt a blogon. Ha névvel vállalod, kitűnő, ha anonimitást kérsz, természetesen azt is elfogadom.

Cím, ahová írhattok:

igyislehetlehetigyis@gmail.com

A tárgyban írjátok ezt: Van egy sztorid?

_______________________________________________

Szokásos kérésem a végén:

Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!

 E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:

igyislehetlehetigyis@gmail.com

Budapest, 2020-08-24

Vajda Zsolt

Szociális munkás

www.co-treme.hu