Így is lehet, lehet így is! 57.
Kedves kollégák!
Egy korábbi írás bevezetőjében utaltam arra, hogy mindannyiunknak van olyan története, amit magunkkal viszünk, magunkban tartunk. Feldolgozva vagy feldolgozatlanul… nem is folytatom a bevezetést, ajánlásom. Olvassátok el magát a történetet!
A szerzőt én kértem anonimitásra!
__________________________________________________________
9 gyermek
Családsegítőként több száz család és gyermek fordul meg az ember keze között. Mégis minden szakember pályafutása során, lesz minimum egy olyan család, aki igazán közel kerül hozzá, ők lesznek, akik több 10 év elteltével is benne maradnak az emlékezetünkbe. Akikre vagy szeretettel gondolunk, mert pozitív kimenetele lett a segítségünknek, vagy ők lesznek azok, akik miatt összefacsarodik a szívünk, mert minden igyekezetünk ellenére sem tudtunk segíteni rajtuk. Ez utóbbi történt velem is.
A szakmába lépésem óta gondoztam őket, ebben a családban minden előfordult, ami megtestesíti a roma családokról alkotott sztereotípiákat. Persze, mint minden pályakezdő, azt gondoltam, nem létezhet olyan, hogy nem tudsz segíteni egy családon – de talán nem is lehet ezt a hivatást máshogy csinálni – aztán jönnek a látszólag együttműködési játszmák, a kifogások, a mentségek, az ígéretek. Te pedig már tudod, hogy nem lesz változás, mégis sok-sok év telik el, sok év tele apró sikerekkel, óriási visszalépésekkel, szépszóval, fenyegetve, mire megfogalmazódik a gondolat, az a legvégső gondolat.
Mert ekkor még csak gondolat, és ezután próbálsz minden gyenge szalmaszálba belekapaszkodni, hogy ne történjen meg. Aztán kicsúszik az utolsó szalmaszál is a kezeid közül, nincs mese, lekell írni azt a bizonyos mondatot.
„Fent nevezett gyermekek nevelésbe vételére teszek javaslatot.”
Csak bízni tudsz, hogy valóban minden tőled telhetőt megtettél, és ez lesz a legjobb annak a 9 gyermeknek, akiket, „miattad” visznek el a családjától.
A következő pillanatban már ott állsz, a rendőrökkel, a gyámhatóság szakembereivel a család ajtajában, akik már összekészítették a gyerekeiket, hogy elvigyed őket, el az anyjuktól, apjuktól. Az eszed és a szakértelmed tudja, hogy „jó” döntést hoztál, anyaként viszont összeszorul a gyomrod, a szíved hevesen ver, a torkod a sírás fojtogatja és legszívesebben ordítanál, hogy miért kellett ide jutni, ordítanál a szülőkkel, hogy miért kellett ennek kitenniük engem, magukat, de legfőképpen a gyerekeket.
Aztán ülsz a gyerekekkel a kisbuszban, és próbálod nyugtatni őket, hogy minden rendben lesz, pedig halvány fogalmad sincs, hogy így lesz e. Majd várakozol a kórházi folyosón, hogy megvizsgálják őket, mehetnek e közösségbe.
Ül veled szemben 9 gyerek, akiknek a tekintetében, düh, félelem, kétségbeesés, csalódottság keverékét látod, és a legborzasztóbb az egészben, hogy mind rád néz. Aztán eljön a búcsú pillanata, legszívesebben mindet magadhoz ölelnéd és könnyek közt kérnél bocsánatot tőlük, amiért ezt tetted, pedig tudod, hogy nem neked kellene a bocsánatukért esdekelni.
A 10 év alatt ők a „családod” lettek. Azok is maradnak, mert nem fog nap eltelni úgy nap, hogy ne gondolnál rájuk. De tudod, hogy még több tucat családod van, akiknek segítened kell a legjobb tudásod szerint, hogy ne meredjenek még egyszer rád a szempárok. Nehéz ez a szakma, szélmalomharc, és kevés a Sancho Panza.
A képek forrása: www.pixabay.com
___________________________________________________________
Kedves kolléga!
Korábban többször próbálkoztam megszólítani a szociális – gyermekvédelmi területen dolgozó kollégákat, hogy írják meg egy napjukat. Annak bármilyen vetületével, bármilyen megközelítésével.
Erről szóló felhívásaim közül a legutóbbit itt olvashatjátok:
https://igyislehet-lehetigyis.blog.hu/2020/04/15/a_szocialis_szakember_egy_napja_felhivas
Bár volt olyan írás, melynek „látogatottsága, olvasottsága” az index blog címlapra kerülésének köszönhetően 10.000 azaz tízezer fölött járt, kezdeményezésem nem volt sikeres. Nem érkeztek írások. Most újra próbálkozom, ám más formában.
Van egy sztorid? A munkádról, a szakmádról, sikeredről, kudarcodról, humoros történetről, szomorú történetről, felkavaró történetről, ironikus történetről. Egyszóval bármilyen történetet szívesen teszek közzé. Formai megkötést nem tennék. Sztori, történet, novella, helyzetleírás, bármit elfogadok és veled egyeztetve közzé is teszek itt a blogon. Ha névvel vállalod, kitűnő, ha anonimitást kérsz, természetesen azt is elfogadom.
Cím, ahová írhattok:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
A tárgyban írjátok ezt: Van egy sztorid?
_____________________________________________________________
Szokásos kérésem a végén:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy e-mail a lenti címre vagy kommentelj egy adott témához és ott oszd meg. Szimpla leírások nem túl szerencsések! Link, honlap, videó, valamilyen dokumentum fontos volna. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2020-09-03
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.