Így is lehet, lehet így is! 70.
Kedves kollégák!
Itt a blogon több olyan írás is megjelent már, melyek a pályakezdés, útkeresés viszontagságairól szóltak. Kritikával, kritikusan az intézményrendszerről és a fogadó közegről. Az alábbi írás tartalma is ezt a sort folytatja. Azt gondolom nem lehet véletlen, ha saját pályakezdő szakembereink írnak tartalmukban hasonló blogbejegyzéseket. Figyeljünk rájuk! Jeleznek…! Tükröt tartanak!
Az írás szerzője anonimitást kért.
A képek forrása: www.pixabay.com
Próbanapok és próbaidők...
Nem egyszerű...
Persze, nehéz azoknak, akik már benne vannak, ők is biztos odatették a magukét.
De annak sem könnyű, aki mostanában kezdene a szociális szakmában.
Én nem voltam elhivatott.
Én csak éltem az életem egészen addig, míg egy régi punk barátom kihívott magához Bécsbe.
Illetve együtt utcáztunk három napot, sátorban töltve az éjszakát a Dunaparton és a folyóban fürödve, mikor is a víz, egyáltalán nem meleg már, olyan szeptember-október környékén.
És amikor az a három nap letelt, elkísért a barátaival az aznapi utolsó Budapestre tartó vonathoz, és én beoltva jöttem haza. Azzal, hogy én szeretnék segíteni azoknak az embereknek, akiknek nincsen otthonuk, pedig azt szeretnék, hogy legyen. Mert ez nekem fontos. Az otthon.
Ezért elkezdtem önkénteskedni hajléktalan emberekkel közösen. Értünk.
És jött az elhívás, hogy szeretnék segítő szakmát tanulni, és ebben dolgozni.
Elvégeztem. Nyolc órás munka és önkénteskedés mellett.
Tehát lett egy "szociális" megnevezésű OKJ-s szakmám.
Egy idő után elkezdtem munkát keresni...
Az ám! De amit igazán szívből tevékenykednék az a hajléktalan témakörhöz kapcsolódik, viszont tapasztalatból tudom, hogy a szervezetem rosszul reagál az ágyi poloska csípésekre, és sajnos a legtöbb hajléktalanellátó intézmény ezekkel az állatokkal fertőzött. Mint általában, ahol sok ember él közel egymáshoz, akárcsak a lakótelepeken...
Tehát így oda necces menni, ha nem életveszélyes...
Akkor nézzük a szakma többi ágát, hiszen szívesen segítek más embereknek is.
Elmentem egy szeretetotthonba, idősgondozói állás próbanapjára...
Akkor tudtam meg, hogy miért nem akarnak a hajléktalanellátásban élő idősek ilyen helyre kerülni, inkább a hajléktalanszállón halnak meg.
Ebben az otthonban nagyon odafigyelnek a lakókra, hogy mindig szem előtt legyenek, el legyenek foglalva. Ez talán nem is baj. Sokan szeretik is ezeket a tevékenységeket, aki tud énekelni, rajzolni és hasonló tevékenységeket végezni.
Csak éppen ki akart menni a foglalkozásról csendben egy lakó és visszavezették, mert azt gondolták, hogy el akar vonulni. És egyszer csak elkezdett folyni nagyon az orra, biztos érezte, hogy baj van és ezért akart kimenni...
Aztán ivás van. Mármint kötelezően. Aki nem akar annak is kell, még ha belekönnyezik is a szájába öntötték. Mint később kiderült - miután én ezt szóvá tettem - elmagyarázták, hogy ez azért van, mert ha kórházba kerül valamelyik lakó kiszáradás miatt, akkor megbüntetik az Intézményt.
Van torna, ezt élvezni is szokták a lakók is.
Evés.
A mai napig nem értem, de az egyik néni minden egyes falat után, amit a szájába adtam, azt mondta köszönöm, és evett szorgalmasan.
A másik néni egyáltalán nem tudott mozogni. Neki az ételébe kellett adni a gyógyszert, mert másképp nem eszi meg. Csalafinta néni: így is kiköpte.
Szakmai dolgozók ebéd közben beszélgettek, hogy hogyan kell lefogni azt, aki nem akar átöltözni és hogyan küzdenek vele...
Nem egyszerű... Nyilván el kell látni a lakókat. Nyilván vannak olyan dolgok, amiket meg kell tenni egy közösségi együttélésben. Nyilván vannak az időseknek is jogaik. Nyilván...
Van-e joguk eldönteni: élni vagy meghalni?
Vagy konzerválódni?
Persze vannak nagyon jó idősotthonok is, amiket pozitív példaként fel lehet hozni.
Gyermekotthon. Ketten megyünk próbanapra, a másik lány pedagógiai asszisztens.
Intézményvezető előre megmondja:
"Most olyanokat fogtok látni, amik elveszik a kedveteket."
Hát láttunk is.
A körülmények jók. Azt is mondja az intézményvezető, hogy "ez egy jó hírű intézmény".
Mikor lejött az emeletről az egyik tizenéves lányt úgy köszöntötte a gondozó, hogy a megölelte és a nyakába puszilt, majd ahogy beszélgettek kicsit később a fenekét megpaskolta. Ezt én nem tartom igazán jónak, de van, aki szerint ez lehet a jó viszony jele is.
Hát, nem tudom…
Aztán kivezettek minket egy másik csoporthoz, akik az udvaron játszottak.
Végül bekéredzkedtünk a konyhába 13:00 óra körül, hogy együnk egy kicsit, és akkor azt láttuk, hogy az intézményvezető az egyik lányt a copfjánál megfogja és húzza maga után a folyosón. A lány közben nevetett, de mit tehetett volna?
A pszichológus hölgy szaladt ki a konyhából a folyosóra azzal, hogy:
-"Ne bántsd azt a gyereket!"
-"Nem bántom..."
Végül nem vettek fel dolgozni, de ez így van sajnos több más munkahellyel is.
De ez más. Ezek miatt...
És nem hagyott nyugodni, tehát végül írtam e-mailben egy jelzést a felügyelő szervezetnek.
Ők nagyjából azt írták le, hogy minden jó.
Írtam egy gyermekjogi szervezetnek is. Ők ezt kapták válaszul vagy legalábbis nekem így továbbították:
"...belső vizsgálatot folytattak le az ön – továbbá Alapítványunk – által tett jelzések következményeként. A vizsgálat alapján a Gyermekotthonban megállapításra került, hogy egyik jelzett eset során sem történt vagy merült fel gyerekkel szembeni abúzus. Mind az ott dolgozó érintett szakemberek, mind a megkérdezett gyerek tekintetében egyértelműsítésre került, hogy csupán játékos évődésről volt szó, mely félreértelmezhető viselkedésnek tűnhetett egy külső szemlélő számára. ..."
A velem együtt ott lévő próbanapos lány azt mondta, hogy másik gyermekvédelmi intézményben még sokkal durvább dolgok vannak...
Én most nem tudok többet tenni... Leírom.
Szerettem volna elhelyezkedni egy fogyatékkal élő fiatalokkal foglalkozó intézménynél, fel is vettek volna, de kiderült, hogy az nem megoldható, hogy ne kelljen állatokkal etetnem az érintetteket. Konkrétan rosszul vagyok a hústól lelkileg. Tehát sajnos ez sem jött össze, pedig egy jó hely lett volna...
És sikerült! Felvettek dolgozni! Egy Családsegítőbe! A szakmámba!
Azt csinálhatom végre, amit szeretek, és még fizetnek is érte!
A pandémia indulásakor tapasztalhattam azt, hogy milyen az, amikor én vagyok az első lépcsőfok a rászorulónak a segítség felé. Próbaidősként. És nekem kell egyedül tartanom a frontot, mert a családsegítő együtt sír a vezetővel, mert ő is fél...
Igencsak jó lenne néha egy kis szupervízió...
És jöttek dolgok...
Én sem vagyok szent, sem tökéletes, de vannak dolgok, amiket nem tartok jónak. Lehet, pont azért, mert tanultam a hibáimból, tehát többet nem szeretnék - és még törvény is tiltja. Megírtam a problémát a vezetőségnek. Próbaidő alatt indoklás nélkül...
És lehet, hogy túlérzékeny vagyok, lehet, hogy túl kemény.
Azt hiszem mostanra már hírem lett.
Hogy jó vagy rossz???
Manapság már állásinterjúra sem hívnak be!
És hogy mit csinál egy szociális munkás?
Én most takarítok.
________________________________________________________________
Kedves kolléga!
- Írd meg te is egy napodat!
- Van egy sztorid? – Írd meg azt (is)!
A kért két tartalommal kapcsolatos felhívásom itt olvashatjátok:
https://igyislehet-lehetigyis.blog.hu/2020/09/17/felhivas_813
___________________________________________________________________
Szokásos kérésem a végén:
Ha tudsz, ismersz olyan kezdeményezést, futó programot, projektet, cselekvést, amit szívesen megosztanál, akkor kérlek, oszd meg itt a blogban is. Csupán egy e-mail a lenti címre vagy kommentelj egy adott témához és ott oszd meg. Szimpla leírások nem túl szerencsések! Link, honlap, videó, valamilyen dokumentum fontos volna. Tehát olyan, ami elektronikusan, „látványosan” és vállalhatóan, had ne mondjam hitelesen megosztható.
Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!
E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:
igyislehetlehetigyis@gmail.com
Budapest, 2020-12-09
Vajda Zsolt
Szociális munkás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.