Így is lehet, lehet így is! 54.

Kedves kollégák!

Az alábbi írás a félelmeinkről szól. Súlyos téma! Különösen, ha a félelem tárgya nem mi magunk vagyunk, hanem a szeretteink, hozzátartozóink, a családunk.

Azt gondolom a történet főszereplője kellő empátiával, odafigyeléssel és szakmai odaadással kezelte a helyzetet. Na de mint ember, mint családtag, mint gyermek, mint szülő mit tegyen?

És hogyan kezelje félelmeit, indulatait?

A szerző anonimitást kért.

 __________________________________________________

FÉL(J)EK-E????

Esetem a félelemmel... Családgondozó vagyok...

Munkám során többször megkérdezték tőlem, hogy nem félek-e elmenni a családokhoz egyedül.

Sokáig azt feleltem, hogy deeehooogy!!! Mitől félnék? Hisz engem szeretnek!!!
Jó-jó, néha persze van egy kis ordítozás, anyázás, megfélemlítési kísérlet, de annak oka van: vaj a fül mögött, valami összetűzés, és én pont rosszkor jöttem, stb…

Általában tudom a jelenség okát, és technikákat is, amivel kezelni kell a helyzetet.

Tavaly decemberben azonban történt velem valami… a biztonságérzetemmel…
Új család költözött a körzetembe, vagyis egy anya két kicsivel. Kolléganőm küldte a jelzést, hogy oda nem vihetik a csecsemőt, és úgy tudja, hogy nálunk fognak lakni… Már ismertem az anyát, és gyermekét az előző lakhelyükről, gondoztam is a családot- akkor még a nagyobbik gyermek apjával éltek együtt. Nem volt a gyermek gondozásával semmi probléma, csak éppen majdnem rájuk dőlt a ház, az ablakokon fólia volt üveg helyett…

Azóta az édesanya elvált, új élettársnak szült egy újabb kicsit. Az élettárs feleségével majdnem egyszerre… Úgy tervezték, hogy a „nagy” család közösen vesz egy házat az összes gyermek után járó szociálpolitikai támogatást felhasználva… Többször adtam hangot kétségeimnek a terv hallatán, de a feleség is úgy nyilatkozott, hogy nagyon jól meglesznek ők együtt. Addig is egy szobában lakott a feleség három gyerekkel, meg az élettárs (nevezzük Gabinak) két gyerekkel és természetesen a családfő… Valami történhetett - amit nem tudtam kideríteni -, mert Gabi a két gyermekkel hamarosan albérletbe költözött. Nagyon lepusztult albérletbe. Az apa minden nap kiporciózva szállította nekik a tüzelőt. Reggel fel kellett menniük a feleséghez, és segíteni főzni, takarítani. Ott is ebédeltek.
Négy óra körül értek haza, Gabi begyújtott, bebújtak az ágyba… Az apa kezelte Gabi szociális járandóságait, pénzt nem kapott kézhez.

Persze ezeket az információkat fél év alatt sikerült megszereznem, pedig hetente látogattam a családot, és a védőnővel együtt figyelemmel kísértük az újszülött fejlődését. Nehéz dolog egy bántalmazott nő bizalmába férkőzni, aki még érzelmileg is kötődik gyermeke apjához! Igen! A szerető családfő verte is kis kedvencét, ha az nem viselkedett elég jól. Természetesen a feleség szállította az információkat: kivel, hol, mit művelt…

Többször mesélte Gabi, hogy megverte a párja, aztán visszavonta, aztán megint mesélte… Nincs kihez fordulnom! Nem tud úgysem segíteni senki!!! – ez volt a véleménye, és sajnos ez volt a helyzet ténylegesen is! Az anyaotthonokban, családok átmeneti otthonában sehol nem volt hely, rokon, jó barát nem jöhetett számításba, mert visszahozta az élettárs már több alkalommal.

Egy továbbképzésen hallottam, hogy nyílt egy új CSÁO (családok átmeneti otthona). Megszereztem a telefonszámukat, informálódtam, és kiderült, hogy lesz hamarosan üresedés! Gabi a tájékoztatásom után vállalta, hogy beköltözik. Vártuk az értesítést a konkrét időpontról. Karácsony előtti héten jött a telefon: két nap múlva lehet költözni! De hogyan?!? Mivel?!? Nem untatlak titeket a részletekkel: csekély fél napi szervezés után megvolt a jármű! Reggelre ígérték, négyre jött. Gabit elhívtam a feleség mellől, és kiloptuk őket a faluból…

Én akkoriban költöztem új lakóhelyre. Más helységbe, más házba. A két ünnep közötti időt barátnőmnél töltöttem.
Csörgött a telefonom: a feleség hívott, hogy tudom-e hol vannak Gabiék, mert nem találják őket sehol, eltűntek!!
Nem adtam tájékoztatást.
Fél óra múlva újabb telefon: tudják, hogy én vittem el őket! A szegény apa retteg, hogy a gyermeke már nem is él. - A férj a háttérben őrjöngött!

Elmondtam, hogy nem én vittem el őket, de biztos jó helyen vannak. Gabi jó anya, és mindig rendesen gondozta a gyermekeit. (Fontos információ az esethez, hogy az apa nem vette nevére a picit!!)

Legközelebb az apa hívott fel, és közölte, hogy nagyon meg fogom bánni, ha nem mondom meg, hogy hol van a fia. Országos körözést adtak ki ellenük.
Közöltem vele, hogy hivatalosan semmi joga nincs a gyermek után érdeklődni, hiszen nem vállalta az apaságot!
Megkértem ismét, hogy ne telefonáljon többet, mert szabadságon vagyok, és nem foglalkozom ilyenkor munkahelyi dolgokkal.

Fél óra múlva a körzeti megbízott hívott… (Az apa ott volt nála.) Tájékoztattam az esetről röviden, és neki is megemlítettem, hogy szabadságon vagyok…

Másnap édesanyám keresett, és elmondta, hogy a háza előtt álltak kocsival, és a szomszédtól érdeklődték meg a címemet…

Délután újabb telefon: tudják hol lakom… azonnal mondjam meg hol vannak Gabiék!
Ismét elmagyaráztam, hogy nem otthon tartózkodom, és szabadságon vagyok. Legközelebb harmadikán vagyok hajlandó az esetről beszélgetni az irodában. Nagy nehezen tudomásul vette…

Az év első munkanapján felkeresett a kedves apa. Elmondta, hogy beszélt Gabival, tudja hol vannak, mert a rendőrfőkapitány az apjának jó embere volt…
Nem haragszik rám, mivel Gabi elmondta, hogy ő akart elmenni. Tisztáztuk, hogy amíg nem vállalja hivatalosan az apaságot, addig nincs jogom tájékoztatni a gyermek felől.

Többször elmondta, hogy nem vadember ő, (miután a karácsonyi családverést elmesélte, mert miattam teljesen kikészült!) nem akar engem bántani…

Tájékoztattam arról, hogy a problémák helyes elintézési módja nem a testi erőszak. Gabi sem ment volna el, ha nem veri meg.
A családfő szerint egy-egy pofon mindenhol elcsattan. Nem hitte el, hogy nálunk nem, sőt a jó ismerőseim között sem fordul ilyen elő.

Búcsúzóul elmesélte, hogy tudja, hogy hol laknak a gyermekeim, és az édesanyám, sőt az én lakásomat is ismeri. Jobb lesz, ha ezután nem járok ki hozzájuk, mert ő drogozik, és olyankor sem Istent, sem embert nem ismer…

Búcsúzóul elmondtam, hogyha drogozik, akkor segítségre szorul, és szívesen látom itt az irodában terápiás beszélgetésen, de nagyon zokon veszem, ha még egyszer szívbeteg édesanyámat zaklatja… Barátságos mosollyal az arcunkon váltunk el…

Azóta nem vagyok abban annyira biztos, hogy nem félek…

A védőnő elmondta, hogy fejszével a kezében kereste meg karácsony előtt az úriember, és követelte, hogy adja meg a címemet… szerencsére senki nem tudta a munkahelyen.
A telefonszámomat egy hivatali kolléga adta meg, miután a keze az asztalra volt szorítva, és szintén megfenyegették, hogy levágják fejszével…
Nem magamat féltem, gyilkosokhoz, börtöntöltelékekhez jártam eddig is, de ha arra gondolok, hogy egy, vagy több bedrogozott állat elkapja csodaszép 22 éves lányomat, netán a fiamat…

MEGÉRI???

 _____________________________________________

Kedves kolléga!

Korábban többször próbálkoztam megszólítani a szociális – gyermekvédelmi területen dolgozó kollégákat, hogy írják meg egy napjukat. Annak bármilyen vetületével, bármilyen megközelítésével.

Erről szóló felhívásaim közül a legutóbbit itt olvashatjátok:

https://igyislehet-lehetigyis.blog.hu/2020/04/15/a_szocialis_szakember_egy_napja_felhivas

Bár volt olyan írás, melynek „látogatottsága, olvasottsága” az index blog címlapra kerülésének köszönhetően 10.000 azaz tízezer fölött járt, kezdeményezésem nem volt sikeres. Nem érkeztek írások.Most újra próbálkozom, ám más formában.

Van egy sztorid? A munkádról, a szakmádról, sikeredről, kudarcodról, humoros történetről, szomorú történetről, felkavaró történetről, ironikus történetről. Egyszóval bármilyen történetet szívesen teszek közzé. Formai megkötést nem tennék. Sztori, történet, novella, helyzetleírás, bármit elfogadok és veled egyeztetve közzé is teszek itt a blogon. Ha névvel vállalod, kitűnő, ha anonimitást kérsz, természetesen azt is elfogadom.

Cím, ahová írhattok:

igyislehetlehetigyis@gmail.com

A tárgyban írjátok ezt: Van egy sztorid?

____________________________________________________

Szokásos kérésem a végén: 

Minden konstruktív ötletet, javaslatot, segítséget, örömmel fogadok!

E-mail, ahová írhattok, anyagokat küldhettek:

igyislehetlehetigyis@gmail.com

Budapest, 2020-08-28

Vajda Zsolt

Szociális munkás

www.co-treme.hu